Mielőtt nekiláttam volna e napló írásának, elolvastam, hogy miről is ábrándoztam az előző, egy évvel ezelőtti napló végén. Bárcsak a jövőben is minden így teljesülne! De, hogy ne szaladjak ennyire előre: már tavaly ősszel elkezdtem tervezni egy karácsony utáni kéthetes utat, és -hogy most új helyeket keressünk fel- egy Phuket-Koh Raya-Phi Phi-Krabi útvonalban gondolkodtam. Aztán karácsony harmadnapjától két hétig csak ültem a CNN egyenes adása előtt, és sokadmagammal megrendültem néztem a tsunamiról szóló híradásokat, olvastam az Utazás fórumon Nóra és Robi túlélésének hihetetlen történetét, miközben arra gondoltam, vajon hogyan alakult volna a mi sorsunk, ha valóban sikerült volna elutaznunk.
A tsunamit követő katasztrófa-turizmus a legkevésbé sem vonzott, az utazás időpontja áttolódott a nyárra, de még így is jónak láttam változtatni a terven. Kezdetben egy Dél-Kínai, ill. Észak Thaiföld-Laosz-Kambodzsa utat latolgattam, de mivel nekünk tenger -és most már a korallok- nélkül a nyaralás nem nyaralás, végül Ko Chang ill. a környező szigetvilág lett a kiszemelt célpont -egészen addig, amíg el nem olvastam, hogy ott júliusban van a legesősebb időszak. Ekkor egy párnapos patthelyzet állt elő, mígnem lányom, aki szintén nagy utazó azt javasolta, hogy nézzem meg az Air Asia fapados repjegyárait.
Megnéztem, leesett az álam, és rögtön világos lett a megoldás: Malajzia, sőt, annak nemcsak látogatottabb félszigeti része, hanem akár Borneó is belefér! Február óta izgatottan tervezgettem és szinte naponta módosítottam, optimalizáltam az útvonalat, míg végül március végére megszületett a nyolcadik, végleges verzió. Ezt követően már csak ki kellett várni, hogy megnyíljon a helyfoglalás az Aerosvit kedvezményes nyári bangkoki járataira, és április közepén végre eljött a nap, amikor az interneten keresztül, hitelkártyás fizetéssel fél órán belül hét(!) belföldi malajziai járatot foglaltam be és fizettem ki, kettőnknek hihetetlen 65 ezer forintért, reptéri illetékekkel együtt! Az átutalások zöme gördülékenyen zajlott le, kivéve egyet, ami egy-két hétig borzolta kedélyemet, mivel előbb nem fogadta el a korábbiakban már hatszor érvényesnek talált bankkártyámat, majd le is nyúlta meg zárolta is ugyanazt az összeget, de végül is a dolog szerencsésen (veszteségmentesen) végződött. Hátra volt még egy Kuala Lumpuri vonatfoglalás, ami csak egy hónappal az utazás előtt nyílt meg, de hasonlóképpen olcsón (5000 Ft két személyre egy 12 órás hálókocsis útért) zajlott le.
A hátralevő időben tovább vadásztam a netről az információkat, kinyomtatva ezek közül a legfontosabbakat, elsősorban a borneói trekking túrák részletes útvonalainak leírását. Eközben figyeltem fel az angol szövegben többször előforduló "leech" szóra, aminek jelentésével nem voltam tisztában, de a kontexusból egyértelműen valamiféle apró, emberre kártékony állatkára lehetett következtetni. Sokáig nem mertem a szótárban utánanézni, mert kullancsra gyanakodtam, de végül csak megnéztem és megkönnyebbülve konstatáltam: "hála a jó égnek, pióca!" Andrinak ezt persze nem kötöttem az orrára, de jónak láttam beszerezni mindkettőnknek egy könnyű, de magas szárú túracipőt. Sajnos a boltban nem voltam elég éber és mikor az eladó egy divatosan bevágott felső peremű cipőt hozott ki -abban a hitben, hogy Andri hallótávolságon kívül van- azt mondtam, hogy ez nem lesz jó, mert ahova megyünk ott piócák is vannak. Ezt meghallva kedvesem kilőtt és eltűnt a bolt felső szintjén, ahonnan később egy vízhatlan, fel-le cipzárazható nadrággal tért vissza, amilyet aztán nekem is kellett venni. Túracipőkhöz meg túrazoknik kellenek, nem cifrázom tovább, a piócák elleni védelmi arzenálunk végül jóval többe jött, mint a hét repülőjárat ára...
A május már a kellemes ábrándozások jegyében tellett, egészen addig, amíg szinte véletlenül nem ellenőriztem a repjegy foglalásainkat. Ekkor tűnt fel, hogy a Penang-Kuala Lumpur járat indulását (és ezzel együtt az érkezését is) se szó, se beszéd 2 (kettő) órával későbbre tették, aminek az a következménye, hogy nem érjük el a Kuala Lumpur-Miri járatot! Utánanéztem a szabályzatukban, hogy ehhez joguk van-e, sajnos igen -ezért is ennyire olcsóak a fapados járatok. A foglalást törölni nem lehet, csak módosítani, de a módosítás nagyjából annyiba jön, mi maga a repjegy. Megnéztem, mibe jönne, ha nem módosítok (tartom, de nem használom ki a meglévő foglalást) és helyette az eggyel korábbi járatra létesítek egy új foglalást. És láss csodát: ugyan nem sokkal, de olcsóbban jöttem ki, mintha módosítottam volna!
Az alábbiakban az utazás során hazaküldött e-mailek ill. útközben írt jegyzetek alapján összeállított beszámoló következik. Mintegy 1500 fényképet készítettem, ezekből válogattam ki minden naphoz egy-egy jellegzetes képet ill. a szöveghez kapcsolódóan jó pár tucat továbbit. Az egyes helyszínekről látható műholdas felvételeket a Terra serverről töltöttem le.
Még Ferihegyen, a reptéri buszra való felszálláskor veszem észre, hogy a kézpoggyászként vitt kisebb hátizsákom pántja kiszakadóban van, a repülőgép lépcsőjén jut eszembe, hogy a nélkülözhetetlen baseball sapkámat otthon felejtettem, a gépen tálalt reggeli közben pedig ráharapok a szájamra. Mindezek azonban amolyan "kabala gondok", hogy a nagyobbak ezután elkerüljenek. A kijevi továbbrepülés egy órával késik, de Bangkokba csak tízperces, számunkra érdektelen késéssel érkezünk, mivel itt úgyis három órát várunk a harmadik, penangi gépre.
Az Aerosvit Boeing 767-ese a megszokott színvonalat nyújtja, jó a vörös boruk meg a konyakjuk is, viszont a kivetítő kontakthibás, kép helyet csak egy vízszintes csík van a vásznon. A stewardok időnként oldalba vágják a kivetítő kaszniját, ettől egy rövid időre remegősen feláll a kép, majd újra összeesik, minden marad a régiben. (A visszafelé úton egyszer akkorát sóznak oda, hogy az utasok nagy derültségére kiesik a legközelebbi három oxigénmaszk.) A kiosztott fülhallgatók torzan szólnak, és csak az egyik csatorna, hacsak az ember a kábelt nem feszíti, mint a megvadult ló gyeplőjét. Csodával határos módon most nincs a gépen egyetlen, az egész éjszakát végigüvöltő csecsemő sem, így nyugodtan telik el az éjszaka, és nem is tűnik olyan elviselhetetlennek a 8 óra 50 perces út.
Már Pesten eldőlt, hogy Bangkokban nem maradhatunk a tranzitban, mert az Aerosvit nem tudja áttenni csomagjainkat a csupán pont-pont szolgáltatást nyújtó Air Asia gépére. Így a bangkoki leszállást követően kénytelenek vagyunk áthaladni az útlevélvizsgálaton -ezzel hipp-hopp ugrott az egyszeri belépésre jogosító vízumunk- egyben világossá válik, hogy a fejenkénti 500 Bahtos kilépési illetéket is ki kell fizetnünk. Felvesszük csomagjainkat és becsekkolunk az Air Asia 7:10-es penangi járatára. Eközben azon agyalok, hogy nem lehetett-e volna megtakarítani a keletkezett kb. 15 ezer forintnyi plusz kiadást azzal, ha az odafelé nem annyira megtömött nagy hátizsákjainkat is felvisszük magunkkal kézipoggyászként a fedélzetre. Sajnos nem, mert az Air Asia-nak nincs tranzit deszkje, azaz ha csak 10 percre is, de ki kell lépnünk a senki földjéről Thaiföldre. De még ezzel együtt is sokkal olcsóbb az Air Asia, mint bármely más légitársaság.
Penangra helyi idő szerint valamivel 10 óra után érkezünk, de csak alig 2 órát repülünk (Malajziában Thaiföldhöz képest +1 óra az időeltolódás). Eredetileg a 83-as busszal akartam bejutni a városba, de mivel semmilyen buszt nem látunk, végül taxira fanyalodunk. A fiatal sofőr beszédes, kiderül, hogy Malajzia tulajdonképpen egy demokratikus királyság, mivel a 11 tartományból álló állam mindegyikének van saját királya, akik vetésforgószerűen cserélődnek az ország fő királyi posztján.
A központban, a Jalan Penang és a Lebuh Chulia sarkán álló sokemeletes, liftes Hotel Oriental jó benyomással van ránk, az ötödik emeleti, hideg-melegvizes, klímás, TV-s, nem zajos szobája bőven megéri a 69 ringgit-et. A 19 órán belüli három egymás utáni repülés után hamar elalszunk, szerencsére azonban du. fél kettőkor felébredünk, így még majdnem fél napunk van az első városnézésre. Penang illetve annak "fővárosa", Georgetown tulajdonképpen utólag került be az útitervembe a Travel Channel-nek köszönhetően, amelyen egyik nap a városról is szóló filmet láttam.
A Lebuh Chulia-n elindulva lesétálunk a Jalan Masjid Kapitan Kling-ig, és a sarkon balra fordulva, további 200 m után feltűnik a Kuan Ying Teng templom. Tovább megyünk az utcán, egészen le Lebuh Light-ig, ahol egy alkalmas utcán kijutunk az itt sem mindenütt megközelíthető a tengerpartra. Visszafordulva átvágunk az Esplanade part menti Padang Kota Lama parkon, amely szélén, a sziget északkeleti csücskén honol a belül nem túl sok látványosságot rejtő Cornwallis erőd. Az erőd fala mögött délnek fordulva hamarosan feltűnik az óra torony. Ezen a ponton Andrinak már elege-melege van a gyaloglásból, fogunk egy nagyon öreg riksát, amely RM30-ért még egy további órát visz ide-oda. Ennek keretében megnézzük a Persatuan Teo Chew templomot, kikocsikázunk a tengerparti szegény negyedig, ott megnézzük a Yeoh Kongsi templomot, majd a visszaút mentén a csodálatos Sri Mariamman hindu templomot és annak gazdag belső díszítését.
A szállóból kilépve és a Jalan Penangon jobbra fordulva van egy non-stop étkezde, ott megreggelizünk, majd a Lebuh Chulia-n elindulva ismét nyakunkba vesszük a várost. Először a város egyik legnagyobb nevezetességét, a Khoo Kongsi templomot, ill. annak pazar belsejét nézzük végig, majd az impozáns Kapitan Kling mecset nyugalmat sugárzó, hófehér, szellős belseje nyűgöz le, a mecset mind a négy oldali bejárata előtt kis medence, amelyben tisztálkodnak a belépők.
Megéhezünk, irány a Komtar, amely 5. emeletén található Food Court kajáldáinak egyikében jót eszünk-iszunk, a legalsó szint boltjainak egyikében meg 7 ringgitért veszek egy hálózati csatlakozó adaptert, mert itt nem lehet csak úgy simán bedugni az otthoni csatlakozót.
Este a Komtar háta mögül induló 93-assal kibuszozunk Batu Ferringhibe, Penang északi partján húzódó üdülő övezetébe, ahol egymás mellett sorakoznak a puccos szállodák. Az egyiken átsétálunk a partra, de mivel ott is fülledt volt a levegő, visszamegyünk a főútra, amely mentén hosszasan kígyózik az éjszakai piac a Ko Samui-beli chawengi-hez hasonló méretben, de az utca nem olyan keskeny, sokkal nagyvilágibb a környező infrastruktúra, az áru nagyjából ugyanaz, de a CD-k még olcsóbbak, 200 Ft-nyi egy menő műsoros CD. Egy Andri sziporka az éjjeli piacról: "Péter vigyázz a pénztárcádra, nehogy ellopják." - "Ugyan drágám, az iszlám igen szigorúan bünteti a lopást" - "Jó, de azért nem biztos, hogy itt mindenki muzulmán...". Az utolsó esti busszal térünk vissza a már csendes, néptelen Georgetownba. Bepakolunk, nem nagyon húzzuk tovább az időt, gyorsan elalszunk.
5:35-kor kelünk, 6:15-kor reggeli, 6:40-kor már a taxiban ülünk és megyünk ki a penangi reptérre. Csak 40 percet repülünk, az olajpálma ültetvények között fekvő Kuala Lumpuri reptér lélegzetelállítóan modern és nagy, emellett roppant áttekinthető, semmi problémánk nincs az eligazodásban. A sima kőpadló ellenére a bemondások kristálytiszták (nem visszhangosak), köszönhető ez az ívelt, teakkel borított sátortetőnek és a ferde üvegfalaknak. Egyetlen gond, hogy 7 órát töltünk itt, mert az Air Asia a folytonos menetrend változtatásaival nemcsak a 4,5 órával korábbi gépre kényszerített még Pesten átbukkolni, de a csatlakozó járatot is fél órával hátrébb tolta, erről pedig csak itt értesültünk. Az már csak hab a tortán, hogy a járat még az új időponthoz képest is vagy 50 perccel később száll fel. Úgyhogy az egész mai napunk utazással telik el.
Miri repterére megérkezve a falon egy tábla arról tájékoztat, hogy mit nem szabad behozni. Nagyon poénos, az alábbiakra emlékszem:
1. Semmit, ami Izraelből származik, 2. Olyan ruhaneműt, amin a Koránból származó idézet szerepel, 3. Teknősbéka tojást, 4. Piranha halat, 5. Parabola antennát, 6. Tőrt és rugós kést.
Miri -Penang után- egy abszolút érdektelen unalmas helynek tűnik, az esti város ugyan ki van lámpácskázva, mintha karácsony lenne, közben az utcán -rajtunk kívül sehol egy lélek. A két forgalmi irányt elválasztó sávban álló lámpavasakon sajátos, ötszög alakban elhelyezett "díszek" éktelenkednek: egy-egy egymással szembefordított, bot nélküli esernyő között egy neoncső + az ötszög közepén egy hatodik ilyen dísz, szóval összesen tizenkét esernyő/kandeláber -kékek, sárgák, pirosak, zöldek- valahogy így nézhet ki Moszkva a nov. 7.-i ünnepség idején.
Ami még fura és vicces itt: a gyalogos nem ember, járdák, gyalogátkelők szinte nincsenek, mindenki kocsival jár (teheti is, hiszen 1 liter benzin átszámítva csak 80 forintba kerül). Úgy rohangálunk át az egyik oldalról a másikra, mint a riadt tyúkok, miközben lassan megtanuljuk, hogy az autók a baloldali közlekedés miatt pont az ellenkező irányból akarnak elütni, mint amire számítunk. Andri ezzel kapcsolatos megállapítása: Péter vigyázz, itt bárhonnan, bármikor, bárki jöhet... Nagyon éhesek vagyunk, az elnéptelenedett városban ugyan itt-ott van egy kávézó (biztosan nem a megfelelő környéken kószálunk), de egy olyan étkezdét, ahol ki vannak rakva a kaják, és csak rá kell mutatni, alig találunk. Végül egy kedves lánynál eszünk valami nem túl jót, a narancslében emulziószerűen szétválik a festék a létől, reméljük, megússzuk nagyobb gyomorrontás nélkül...
Az egyetlen internetező helyet csak kínkeservesen találjuk meg egy régiségkereskedés fiatal eladólánya segítségével a városközpont peremén. Egy Bintang Plaza nevű komplexumból netezünk, amit egymás között utóbb csak "Bitang"-ként emlegetünk. Az áruházban van egy pazar shanghaji bútorbolt, valami csodálatos, gyöngy házberakású, csillogóan fényes felületű garnitúrákat, komódokat, stb. árulnak elképesztő áron. Megkérdezem, lefényképezhetek-e közülük egyet-kettőt, az eladó kérdezi, hogy hova valósiak vagyunk (ezt lépten-nyomon kérdezik tőlünk az utcán, lévén más fehér embert itt még nem láttunk), majd amikor kiderül, hogy pestiek vagyunk, nagy meglepetésünkre közli, hogy ott is van boltjuk, és ad is egy címet tartalmazó névjegykártyát.
A Park Hotel-béli szállás egészen elfogadható, még valamivel jobb -igaz 11,5 ringgittel drágább- is mint a penangi, van hűtőszekrényünk (zöld!), és reggeli is beletartozik. Holnap megyünk az első esőerdő túrára, esőt eddig csak a levegőben fogtunk ki igazán, óriási zápor felett repültünk Penangról. Az idő "kellemesen párás", úgy 32-33 fok lehet, de néha van egy kis szellő, meg szerencsére minden épület klimatizált.
A tegnapi eseménytelen nap után ma ismét felpörgünk, hétkor kelünk, kilenckor már kinn vagyunk a buszpályaudvaron, ahol rövidesen kiderül, hogy a Lambir feliratú busz nem a nemzeti parkba, hanem az azonos nevű faluba megy, a mi buszunk valami Pujut nevű buszpályaudvarról, ami isten tudja milyen messze van, a 33-assal kellene odamenni. Némi tanakodás után megint csak a gyorsabb és megbízhatóbb taxizást választjuk. Az öreg, de valószínűleg még mindig kiváló reflexű taxisunk (ti. 90-nél 2-3 méter, 100-nál 3-4 méter követési távolságot tart az előtte haladó kocsitól) 40 ringgitért gyorsan kivisz a 31 km távolságban levő park bejáratáig, megkeressük az itteni HQ-t (park-felügyelőségi iroda), ahol tudatják velünk, hogy az a rész, amit kinéztem magamnak úti célként teljes egészében le, van zárva. Ezek után gyakorlatilag csak egyetlen túraútvonal jöhet szóba, ráadásul felfelé is egy olyan ösvényen, ami valójában egy rövidítő (meredek) visszatérő útnak van szánva. Kifizetjük a kedvezményes senior (55 év feletti) félárú belépőt, és 10 órakor készen állunk az első esőerdei túrára.
Egy kb. 30-fős, hatodikos gyerekből álló csapat is készül az indulásra, a park egyik alkalmazottja és az egyik tanár eligazítást tart nekik, velük együtt indulunk el. A tanító néni mentegetőzve mondja, hogy "we are slow", azért előre engedjük őket, rövid időn belül el is tűnnek a szemünk elől. Meredekek kaptatókon, 600 fokban, 120%-os páratartalom mellett (Andri diktálja), gyökerek alkotta lépcsőkön kapaszkodunk 1,5 kilométert, majd egy hasonlóan meredek zergeösvényen kaptatunk le 300 métert a Pancur vízeséshez. Ezelőtt soha nem látott gyökérzetű és méretű fák mellett haladunk, egy riadt leguán figyeli ténykedésünket. Andri kijelenti, hogy esőerdőt ettől fogva csak fényképalbumban hajlandó nézegetni, úgyhogy holnap a Niah barlangokhoz egyedül megyek. Hogy azért egy kis móka is legyen, néhány újabb Andri sziporka:
Az őserdőben, amikor megérkezünk a vízeséshez és közlöm, hogy megfürdök: "Péter, az Istenért, bele ne menj, még felszedsz valamit. Megígérem, hogy nem "szedek fel" semmit, amúgy sem szabad, mert a park előírásai szigorúan tiltják... :-) A visszaúton lelkesen mutatom: "Húú, nézz ide, mekkora óriáshangya (vagy 3 cm-es)", mire Andri: "Nem nézek, mert még megbotlok, és beleesek a hangyába".
A parkból kijövet kiállunk az országútra stoppolni, csaknem azonnal megáll egy minibusz, amely a menetrend szerinti, ritkán járó Bintulu-Miri expressz busznál olcsóbban visz vissza Miribe. Sőt, a manussal megegyezek, hogy holnap a 110 km távol levő Batu Niahba is ő fog elvinni 10 RM-ért (500 Ft). Eleinte de. 11-kor akar Miriből indulni, de amikor mondom, hogy az nekem késő, azonnal belemegy a reggeli hétórás indulásba.
Utána a piacon tobzódunk, veszünk ananászt, másfél kiló gyönyörű, óriásszemű szőlőt, egy nagy banánfürtöt, narancs még van tegnapról. A túra alatt ugyan kiszakad a hátizsákom másik pántja, de ezt már olyan profin varrom meg, mintha varrógéppel lenne. Kezdünk akklimatizálódni, ma, az 5. napon először nem érzünk ellenállhatatlan vágyat délután elaludni. A városba menve egy nagyon jó kajáldára bukkanunk, sült bárányt rendelek barbeque mártással, amihez kivételesen kést is kapok. Sört viszont még nem ittam, mert egy üveg hazai is 850 forintba kerül.
Este a "Bitang"-ból hazafelé menet katonaindulós fúvószene szűrődik ki egy kis alacsony épületből, amire az van kiírva, hogy "For members only". Benn egy kis amatőr együttes próbál, a trombitát egy idős maláj nénike fújja. Amikor meglátnak, beinvitálnak, leültetnek, látják, hogy kíváncsiak vagyunk és tetszik is, amit csinálnak. Egy számot végighallgatunk, megtapsoljuk őket, majd másnap vélhetően rájuk ébredünk, mivel a szomszédos stadionban tartott tanévzárón a zenekar nagyon ismerős nótát játszik. Jó nap volt a mai, Andri holnap Miriben piheni ki a mai nap fáradalmait, én meg egy nagy túrára indulok.
Reggel 7-kor kimegyek a buszpályaudvara, a tegnapi ürgét nem is kell nagyon keresnem, rögtön lecsap rám. Az autója viszont sehol, a tanévzáró miatt a rendőrök elzavarták és valahol a piac mögött parkol. Mutat nekem még három embert, akik állítólag szintén velünk jönnek, de ezek furcsán viselkednek, el-elkószálnak, mintha más megoldást keresnének. A sofőr láthatóan nem az indulással, hanem további utasok alkalmi toborzásával van elfoglalva, minden, irányunkba tartó emberre magasra emelt kezének lefelé görbített mutatóujjával rábök, mint a "Tűz van babám"-ban, amikor a tűzoltó bál szervezői a szépségkirálynő választáshoz toborozzák a nem éppen önkéntes jelölteket, rájuk vakkant, hogy "batunia?" majd amikor amazok fejüket csóválják, újabb áldozat után fürkészik. Eközben elkezd panaszkodni, hogy milyen drága lett a benzin, mert nemrégiben még csak 60 sen (30 forint) volt literje. Leesik a tantusz, egy feketén fuvarozót fogtam ki, és itt addig nem lesz indulás, amíg össze nem jön a kritikus tömeg. 1/2 8 körül aztán négy emberrel hajlandó elindulni, bízva abban, hogy még útközben sikerült felszedni valakit. Egyenletes tempóban haladva, valamivel 9 óra után vagyunk Batu Niah falu közelében, ráígérek még 5 ringgitet, és ezért -ha nem is nagy kedvvel, de- elvisz további 15 kilométert a park bejáratáig.
Megváltom a belépőt, lesétálok a jetty-hez, egy ideig egyedül vagyok a sungai Niah partján, majd amikor egy többtagú maláj család és két barátságtalan arckifejezésű melák skandináv is megjelenik, a csónakos már hajlandó átkelni a túlsó partra, ahonnan indul a barlangok felé vezető boardwalk (olyasmi, mint a balatoni nádasokban a stégig kivezető deszkák, csak itt hézagosan van lerakva). A túlsó parton a két melák rugóként pattan ki a csónakból és gyaloglók tempójában vág neki az útnak. Rájuk tapadok, az első megállóig a Nagy Barlangig több mint 3 kilométer az út, jó lenne időt nyerni az igazán érdemleges látnivalókra. A boardwalk kezdetben vízszintes, később szelíd emelkedésű és lejtésű szakaszok jönnek, itt már figyelni kell a megcsúszásra, később egyre több "lépcső fel, lépcső le" tarkítja az utat. Fergeteges iramot diktálnak, így 35 perc múltán ott vagyunk a Nagy Barlang bejáratánál. A két bunkó, aki az egész idő alatt hátra se néz egy "hello" erejéig, még itt is tovább robog, pillanatokon belül egyedül maradok, és hagyom elragadni magam a káprázatos látvánnyal. Egy, helyenként 250 méter széles és 60 méter magas barlang bejáratában vagyok, az itt álló házak és a boardwalk, amelyen megérkeztem kicsinyített makettként hatnak e méretek mellett. A síri csendet csak a mennyezet körül láthatatlanul átsuhanó denevérek és madarak szakítják meg egy-egy rövid pillanatra, de a hangok hamar elhalnak a talajt vastagon borító guanó rétegben. A mennyezetről helyenként hosszú bambusz rudak lógnak, ezeken felmászva szedik le a fecskefészkeket.
A barlangba befelé menet egyre kevesebb a fény, a mennyezetben levő egy-két nyílásnak köszönhetően még egy darabig lehet lámpa nélkül haladni, de az utolsó 600 méteren tökéletes sötétség van, az időnként korlát nélküli boardwalk nagyon síkos, alatta meg minimum 2 méterre, de gyakran 5-10 méterre vannak a sziklák... A túlsó végi kijárat valamivel kisebb, ismét elönt a napfény, még kb. egy kilométernyi száraz boardwalk, egy hosszabb lépcsősor, és megérkezek a Festett Barlang bejáratához. Ez egy jóval kisebb barlang, régészetileg azonban értékesebb, mert a falon levő kifakult de felismerhető rajzok bizonyítják, hogy 40000 évvel ezelőtt itt laktak a borneói ősemberek. Ennek a barlangnak is van egy hátsó kijárata, onnan tovább már semmilyen út nem vezet, így rövid pihenő után visszafordulok, sajnos a vizem itt el is fogyott.
Eddig egyes egyedül voltam, a visszafelé úton már találkozom néhány emberrel, akiket az út elején rögtön lehagytunk, meg néhány később érkező kisebb turistacsoporttal, mind azt kérdezik, hogy mennyi van még hátra az útból. A Nagy Barlangban egy másik útvonalon megyek, a végén találok egy vascsőből gyengén csörgedező forrást, 10 perc alatt teletöltöm a másfél literes palackot, és látván megnyugtató tisztaságát iszom is belőle néhány kortyot. Sajnos teljesen íztelen és nem is elég hideg, úgyhogy a maradékot inkább útközben a fejemre locsolgatom. Néhány fotóra megállok a Kereskedők Barlangjában, amelyen idefelé csak átrohantunk, majd elérek az elágazáshoz, ahonnan egy keskeny, rozoga boardwalk egy igazi iban faluba vezet. Na ezért siettem annyira az elején, hogy erre is maradjon idő! Kb. egy kilométert megyek, amikor távoli gyerekzsivajt kezd hallatszani. Hamarosan már látszik is a falu, majd alatta egy kanyarban, a tejcsoki barna folyóban hancúrozó gyerekek. Amint kilépek az erdő árnyékából, rögtön észrevesznek, és következik az, amit ittlétünk alatt kezdünk lassan megszokni: olyan, mintha egy állatkertben lennénk, csakhogy mi vagyunk a "ketrecen belül", ti. az egész kicsi gyerekek tátott szájjal bámulnak, a nagyobbak mutogatnak félénk, vihognak, a tini lányok meg olykor ábrándosan belefeledkeznek a számukra hihetetlenül kék szemekbe. :-)))
Csendben kivárom, amíg a show alábbhagy, közben figyelem, hogyan reagálnak a felnőttek a megjelenésemre, nem sokat látok belőlük, főleg asszonyokat, mindenki meglehetősen közömbös. De hol vannak a hosszúházak? - A part mentén csak nagy de egyszerű fabódékat látok, ezeket megkerülve tárul elém a várt látvány: egy kb. százméteres keskeny, néptelen utca, amelyet mindkét oldalról összefüggő, Copy-Paste módon ismétlődő azonos házrészek követnek. Mindez 2,5 méteres cölöpökön áll, a 100 m hosszú, mintegy 1,5 m széles tornácra 3 méterenként egy-egy lépcsősor vezet. Fent minden lépcsővel szemben egy ajtó, ami mögött újabb 100 m közös, teljesen üres veranda van, majd ebből nyílnak a hálószobák illetve még mélyebben a többi helyiség. A házakban napközben nem sokan vannak, a többség a ház alatti árnyékban hűsöl, a fiatalok motoroznak, az idősebbek beszélgetnek.
A faluból egy másik úton térek vissza a parkba, a boardwalkra 50 méterenként rászegezett táblácskákból kiderül, hogy még 2850 méter van hátra a folyóig. Még két óra sincs, időben tehát jól állok, ha minden jól alakul, akkor már ötre Miribe vagyok. A folyóhoz érve rajtam kívül senki nem vár az átkelésre, mégis azonnal átjön értem a csónak. A túlsó parton elkezdek puhatolózni, nem akadna-e valaki, aki Miri-be megy. Nem akad, csak egy valaki ajánlkozik, hogy 20 ringittért kivisz a főútig (21 km). Sokallom az összeget, erre azt ajánlja, hogy menjek csónakkal Batu Niah faluig, ott inkább akad valaki, aki továbbvisz. Rövid fejszámolás után arra jutok, hogy a csónakos megoldás valószínűleg 5 ringgittel többe fog jönni, viszont a leírások szerint kár lenne kihagyni. Visszamegyek a folyópartra, ahol a csónakos egy hosszú rúddal, amely végére egy méteres foszladozó kötél van kötve felnyúl egy rambutan fa gyümölcstől roskadozó ágai közé, megcsavarja a rudat, miáltal a kötél rátekeredik egy nagy fürt rambutanra, ami egy erőteljes rántással máris a földre kerül. Megalkuszom vele, 15 ringgitért meg egy zacskó rambutanért elvisz a faluba. A folyón utazva fürkészem a part menti aljnövényzetet, nem látok-e meg véletlenül valahol egy krokodilt, a csónakos bólint, igen, valahol ott rejtőznek. Kérdezem, igaz-e a krokodil támadásokról szóló fáma - igen, feleli, saját szemével látta, ahogy egy krokodil a vízből kiugorva, magával ránt egy, a felszínhez túl közeli ágon üldögélő majmot.
A faluba beérve kérdezi, hogy itt hol lakom, mondom, hogy tovább mennék Miribe. Erre a közeli kávézóban odamegy egy idős iban férfihez, röviden beszélnek, majd amaz feláll, üdvözöl, betessékel egy leharcolt Proton Saga-ba, és 10 ringgitért kivisz a Bintulu-Miri főút menti benzinkutas-kajáldás helyközi megállóba, ahol éppen áll is két expressz busz. "Miri?" - kérdem az egyiknél, bólintanak, a busz félig üres, nyilván a többség kinn eszik vagy végzi egyéb sürgős dolgát. Hátul letelepek, kisvártatva a sofőr odajön, közli, hogy 10 ringgit a menetdíj, és azt tanácsolja, hogy üljek előbbre, mert hátul melegebb van. Előremegyek, majd indulás előtt a sofőr újra felszólít, hogy fizessek. Mivel itt jegy adása nem szokás, nem tudom bizonyítani, hogy már fizettem. Egy ideig megy a "nem fizetett - de fizettem" huzavona, a sofőr unja meg előbb, mérgesen a helyére pattan és elindulunk. Fél őt körül, már benn vagyunk Miriben, legfeljebb 2 kilométerre a szállónktól, hú, hogy fog Andri örülni, hogy már megjöttem, 6 órai érkezést ígértem. Ekkor a busz váratlanul kiáll egy zsúfolásig teli benzinkúthoz, előttünk egy teherautó, vele szemben meg a Shell tartálykocsija, amely ha nem jut közelebb a beömlő csapig, akkor itt nem lesz tankolás. Vagy fél órát tökölünk el, amíg a három jármű csiki-csuki módjára megbirkózik a helyzettel.
Közben a sofőr újra oda jön hozzám, hogy fizessek, folytatódik az előbbi eredménytelen huzavona, mikor is a sofőr egyszerre igen komoly arccal keresztet vetve az mondja: "I swear to Allah that you did not pay". Na ennek már a fele se tréfa, ateista lévén nekem nincs mire megesküdnöm, feladom és kifizetem, de ezúttal ragaszkodom, hogy kapjak egy jegyet. Sértődöttem adminisztrálni kezd, aztán elővarázsol valami fecnit és végre továbbindulunk. Alighogy kifordulunk a főútra, ahelyett, hogy folytatnánk az utat a városba, elkanyarodunk egy ismeretlen úton kifelé, a kanyargásokat követve próbálom megsaccolni merre mehetünk. Úgy tűnik, hogy a várossal párhuzamosan, de azon kívül haladunk a túlsó vég felé. Mivel vagyunk egy páran a buszon, és mindenki nyugodtan ül a helyén, bár elég idegesen, de kivárom, mi lesz a vége. Mintegy húsz percnyi buszozás után beérünk egy buszpályaudvarra, aha, ez lesz az a Pujut, ahova tegnap ki kellett volna jönnünk a Lambir Hills-i buszhoz. Leszálláskor egyből lerohan egy taxis, mondom hogy "no", én a helyi busszal a helyi buszpályaudvarra szeretnék menni. Rendes, mert közli, hogy a 33-as visz oda (stimmel), rámutat egy éppen begördülő buszra, amire éppen hogy fel tudok kapaszkodni, máris megy tovább. Na most már csak egy fél óra hazáig, gondolom, egyszerre csak a busz kikanyarodik egy benzinkúthoz... Hát ez nem lehet igaz, egy nap két ilyen! Egykedvűen figyelem, ahogy a számláló elszámol 94 literig, aztán átmegyünk az egész városon a túlsó végébe, és nem sokkal az ígért 18 óra előtt megérkezem a szállóba. Happyend: megszámolva a pénzünket, tényleg csak egyszer fizettem az expressz buszért - ó Allah, bocsássd meg hitetlenségemet!
Holnap indulunk tovább a maláj Borneo nyugati végébe, Kuching-ba (malájul macska), ami állítólag Délkelet Ázsia egyik legkedvesebb városa. Itt hét éjszakát töltünk, és az eddigi túratapasztalat alapján valószínűleg úgy fogom a további kirándulásokat szervezni, hogy Andrit csak a könnyebbekre, minden második napon viszem el.
Miriben még éppen hogy meg tudunk reggelizni, aztán beugrunk egy taxiba, és egy órával az indulás előtt kint vagyunk a városhoz közeli reptéren. A hatodik repülőutunk rövid, Kuchingba alig egyórás repülést követően érünk, és kivételesen nem a fapados Air Asia-val, hanem az elit Malaysia Airlines-szal, ami abban nyilvánul meg, hogy a gép percre pontosan indul, az angol nyelvű bemondások érthetőek és legalább egy pohárka dzsuszt kapunk.
A bővítés alatt álló kuchingi reptérről is elég hamar beérünk az Arif hotelbe, amit szintén a buszokhoz való közelsége miatt választottam. 17,5 ringgittel olcsóbb a Miri-belinél, ennek megfelelően nincs reggeli, hat vállfa helyett csak egy van, szekrény, szék, éjjeli asztalka nincs, maga a szoba is igen kicsi, de a klíma akár mínuszba is tudna menni (szerencsére kézzel sokféleképpen szabályozható), van hűtőszekrényünk és -ami sem Penangon sem Miriben nem volt- egy villamos vízforralónk és két bögre. Most már csak teát és kávét kell szerezni, nevetségesnek tűnhet, de ez itt nem egyszerű. Az érkezést követően nem sokat időzünk a szobában, egyből nyakunkba vesszük a várost. Meglepően sokan vannak az utcákon, igaz vasárnap van, ráadásul a július második hétvégéjén évenként megrendezett Rainforrest Festival utolsó napja, így lehet, hogy holnapra javul a helyzet. Sajnos Penanghoz hasonlóan itt is van az egész várost behálózó kihangosított müezin, úgyhogy reggelente (5:20) meglesz az ébresztő.
A város központi, vízparti része barátságos hangulatú és egyszerűen bejárható, a rakparton árnyat adó, nagy fehér sátrak sorakoznak, ezek alatt mindenféléket árulnak. Ezeknek köszönhetően ússzuk meg az első nagy esőt, ami egy igazi trópusi felhőszakadás. Sokat járunk, elfáradunk, visszamegyünk a szállásra. Elpilledünk, de aztán sietni kell, mert az itt felfedezett, eddig egyetlennek tűnő Internet café már fél hatkor bezár. Andrinak sikerül kiharcolnia még egy pár vállfát meg egy tekercs WC papírt, eddig csak egy fenékmosó slaug volt az egyetlen megoldás.
Holnap megyünk valahova kirándulni, de hogy hova, az még előttünk is rejtély. Valószínűleg az fogja eldönteni, hogy melyik buszra sikerül felszállnunk, mert itt semmi nem úgy működik, ahogy én azt otthon naivan elterveztem.
Reggel korán kelünk, hogy időben érjünk a Semenggoh -i rehabilitációs központba, ahol korábban befogott és most ismét szabadon élő orángutánokat igyekeznek visszaszoktatni önálló őserdei életre. Ez legalábbis a hivatalos verzió, de ha orangután lennék, eszem ágában sem lenne visszaszokni, mivel itt a szabad élet napi két rendszeres etetéssel párosul, gyanítom, hogy az egész csak némi pénzbevételt jelentő turisztikai látványosság .
Nem ismervén még a kuchingi buszok megbízhatatlanságát azonban teljes két órába telik, amíg sikerül kijutni a városból, ahol először össze-vissza küldözgetnek az egyik busz végállomásról a másikra. Kuchingban ti. három egymástól független közlekedési vállalat működik, az STC (Syriakat Transfer Co.), az MTC (Matang Transfer Co.) és a Petra Jaya, amelyek egymás között felosztották a piacot, az előző főleg városi járatokat üzemeltet, míg az utóbbi kettő inkább vidékieket. Rögzített menetrend nincs, igény szerint járnak, de ha az igény nem túl nagy, akkor egyik-másik járat egyáltalán nem jár. Úgy látszik ez történik esetünkben is, végül egy jóval drágább minibusszal (10 ringgit/fő) vagyunk kénytelenek elmenni. A délelőtti etetéshez sajnos "orang-után" érkezünk, az etető színpadon már csak néhány kisebb mókus lakmározik a maradékokból. Hogy a nagynehezen összehozott utazás ne legyen hiábavaló, úgy döntünk, hogy bevárjuk a délutáni etetést. Némi néznivaló azért akad közben: látunk egy tarajos sünt, amely -amikor megközelítem téglából épült, árnyat adó félhenger alakú, alagutas kuckóját- elkezd hangosan szuszogni, dohogni, néhány ketrecbe zárt krokodilt, az egyiknél a sarokban, lehajtott fejjel egy megszeppent csirke álldogál végzetére várva, a minden bizonnyal éppen jóllakott szadista krokodil ügyet sem vet rá.
Miközben sorra járjuk az útmenti, különféle stílusú (japán, kínai, maláj) kerteket, amelyek buja, változatos virágai, növényei lenyűgöznek, kegyetlen a dél körüli rekkenő hőség. Kitartásunkért ezt követően azonban nem mindennapi élményben részesülünk: egy órával a hivatalos etetés előtt az egyik gondozó néhány mandarinnal és banánnal a kezében "műsoron kívül" lecsalogat a közeli fákról három orangutánt, akik a kaja kedvéért egyre közelebb merészkednek. Tátott szájjal figyeljük, amint fantasztikus pózókban várják, illetve artisztikus módon kapják el a feldobott csemegéket. Az egyik nagyobb nőstény -miután nem sikerül elkapnia az egyik gyümölcsöt- óvatosan lemerészkedik a fáról, miközben azzal azért állandó kontaktusban marad. Egy rövid pillanatig egy méterre, szemtől szembe állok az ősanyámmal: katarktikus élmény!
A 15-órás etetéshez már egyre többen gyülekeznek, de mi már tudjuk, hogy az előbbinél nagyobb élmény nem érhet, mivel a nézők kilátója és az etetési pódium között legalább 20 méter a távolság. A gondozó -mielőtt beengedne az etetés színhelyére vezető ösvényre- tart egy kis eligazítást és figyelmeztet, hogy nem száz százalékig biztos, hogy az orangutánok megjelennek. És valóban, hiába áll ki a gondozó egy roskadásig telerakott gyümölcskosárral a pódiumra, és időnként Tarzan módjára elüvöltve magát hívogatja az "erdő embereit" az etetéshez, csak háromnegyed óra múlva jön elő nagynehezen az első, majd néhány perc múlva még egy. A nézők többsége csalódottan távozik, egy öttagú olasz család mellett még ketten bőven elférünk a 11 személyes minibuszban, így hamar visszajutunk Kuchingba. Mivel a parkban nincs étkezde, ezért előbb berohanunk egy indiai roti sütödébe, és bekapunk néhány zöldséges, szardíniás, sima, meg banános rotit, hmmm, nagggyon jó...
A maláj nyelv érdekes, az írott nyelv hihetetlenül egyszerűnek tűnik, könnyen megjegyezhető szavakból áll (pl. keluar=kijárat, bukit=hegy, telok=öböl, kota=erőd, baru=új, besar=nagy, kecil=kicsi, awas=lassú, terima kasih=köszönöm szépen, selamat=jó, pagi=reggel, datang=nap, jalan=út, stb.). Viszont a beszélt nyelv mintha nem is ugyanaz lenne, egy szót se lehet érteni, még a TV bemondókat sem.
A tegnapi eredménytelen buszvadászat után úgy döntünk, hogy ismét az Elektra ház előtti piactérről induló minibuszok egyikével indulunk el a Bako nemzeti park felé. Szerencsénk van, mert éppen két hátizsákos fiatal száll fel előttünk, rögtön összeismerkedünk, és mivel kölcsönösen szimpatizálunk egymással úgy döntünk, hogy pénteken, amikorra ők visszajönnek Bako-ból együtt indulunk a következő kirándulásra is.
A srác jól alkuszik, így az oda utat valamivel olcsóbban ússzuk meg mint tegnap, de Bako faluból a park HQ-ig (headquarter) való csónakázás 40 ringgitjéből ő sem tud lealkudni. Szerencsénkre éppen dagály van, alacsony vízállásnál nem mindig indulnak a csónakok. Gyönyörű tájon, a Bako folyó torkolatából kifelé hajózunk vagy egy fél órát. A parkba érve azonnal látunk egy szakállas disznót, majd a kantinban szemtanúi lehetünk, ahogy a makákó majmok lerohanják az egyik vendég asztalát, és elrabolják az éppen megvett szendvicseket. Később látunk egy másfél méteres varránusz gyíkot, ezüstfarkú lemurokat és a legnagyobb szenzációt, az ún. proboszkusz majmot (lehet hogy magyarul palackorrúnak nevezik), csak itt él Borneón.
Elsőnek elindulunk egy 5,2 km-es, viszonylag nehéz túrára, az ún. Lintang trail-re de ezt kb. 1-1,5 km után Andri feladja, nagy és fülledt a meleg. Andri visszamegy a kantinba, én meg az ún. Ulu Asam ösvényen "felszaladok" az egyik hegyre, ahonnan szép kilátás nyílik arra az öbölre, amelybe megérkeztünk, meg a szemközti Santubong félszigetre is. Visszamegyek a kantinba, megiszunk egy-egy kávét, miközben elered az eső. Nehezen várjuk ki a végét, mert fogy az idő, a csónakossal délután 4-re beszéltük meg a visszautat.
Amikor végre eláll, még marad annyi idő, hogy elinduljunk a legközelebbi öböl, Telok Paku felé, ahol lehet fürödni. Félúton -a dzsungel kellős közepén- azonban egy olyan felhőszakadás tör ránk, hogy csurom vizesre ázunk, míg elővesszük az esőkabátokat, úgyhogy erről az útról is vissza kell fordulnunk. Az öbölben a csónakra várva ismét összefutunk a két osztrák fiatallal, a kislány elmeséli, hogy egy olyan öbölben jártak, amihez fogható szépet még nem látott. Úgyhogy ide még egyszer vissza kell jönnünk...
Zuhogó esőben csónakázunk vissza Kampung Bako-ba, ahol –itt létünk alatt először- egy kicsit fázunk is, ezért iszunk egy-egy forró teát. A buszra várva ismét összefutunk a tegnapi hangos lengyelekkel, finoman meg is említem nekik - kiderül, hogy egy folk együttes tagjai, akik az itteni lengyel nagykövetség anyagi támogatásával vettek részt az előző hétvégi Rainforest fesztiválon. Többször játszottak nálunk a Szigeten is, idén nem jönnek, de a főnök megemlíti, hogy aug. 16-án feltétlenül menjek el, mert egy másik oltári jó lengyel banda lesz a Szigeten.
Komótosan kelünk, miután a mellettünk lévő bádogtelep munkásainak hajnali táskarádiója majd a müezin harsány ébresztője után még sikerült visszaaludni magunkat. Csak 10 óra körül megyünk ki a piactérre minibuszt vadászni, rögtön sikerül is, de még vagy fél órát rostokolunk, amíg megtelik (indulna hamarabb is, de akkor az összes üres helyet annak kell kifizetnie, akinek sürgős).
A Santubong félsziget vagy 30 kilométerre van Kuchingtól, előbb az azonos nevű faluban kitesszük a helybélieket, majd egy fital vegyes párossal -a fiú fehér, a lány kendős maláj- továbbmegyünk Damai Beachre, ahol a part az egyetlen ott lévő szállodán, a Holiday Inn pazar resortján keresztül közelíthető csak meg. Engedélyt kérve átmegyünk a nyitott, levegős fogadó hallon, lemegyünk a partra és letelepedünk a part menti fák által kínált árnyas helyre (a háttérben az áldozatára leső nagy pókra nem hívom fel Andri figyelmét). Leveszem a rövidnadrágomat, ki akarom belőle venni a pénztárcámat, hát nincs mit kivenni. Volt benne vagy 700 ringgit, 100 USD, meg -ó jajj- mind a két bankkártya... Hát, mit mondjak, eléggé lehervadtam, még szerencse, hogy az övtáskám, némi tartalékkal megvan. Andrit hátrahagyva rohanok vissza a recepcióra, és "Sir, I am in a very big trouble" intróval előadom, hogy nagy valószínűséggel a minibuszból való kiszálláskor esett ki a pénztárca a nadrág rosszul szabott zsebéből.
A recepciós nagyon megértő, persze se a kocsi rendszámát nem tudom, se a sofőrt nem tudom beazonosítani, de egy A4-es papírra pontosan felvázolom, hogy Kuchingból melyik állásból indult a minibusz, kik voltak az útitársaink, kb. mikor indultunk onnan, és szerintem most kb. hol lehet a busz, ha rögton visszafordult. A pali ekkor elkezd össze-vissza telefonálni, feltételezésem szerint először a kuchingi piactéri valakivel, aki segítségével kideríti, ki lehetett a sofőrünk, majd gondolom már magát a sofőrt hívja, mert 10 idegtépő perc után -amely alatt úgy sétálok fel-alá mint az újdonsült ifjú apa a szülőszoba előtt- a pulthoz szólít, és felemelt hüvelykujjal mutatja, hogy "SUCCESS!, 20 percen belül itt lesz a pénztárcám!" Húú, áldom Allahot, meg a becsületes malájokat, a söfőr megérkezik és hiánytalanul átnyújtja a pénztárcát. Neki és a recepciósnak is adok 50-50 ringgit jutalmat, és a büdös életben többé ebbe a gatyába pénztárcát nem teszek. (Másnap kiderül, hogy a gatya másik zsebéből egy értékes késem esett ki, de hiába megyek vissza a piactérre és keresem fel a sofőrt, az már nem kerül elő.)
Lassan megnyugodva, finomakat fürdünk a kissé túl meleg tengerben, majd átsétálunk az ötpercnyire lévő Sarawak Cultural Village-be, ahol egy negyvenperces, látványos, több borneói etnikum táncaiból összeszerkesztett show-t nézünk végig. A falu ennél jóval több látványosságot kínál, viszont közeleg a záróra, és a jegy nem olcsó (45 ringgit). Szerencsére közlik velünk, hogy a belépő másnapra is érvényes, ezért úgy döntünk, hogy holnap is visszajövünk, és a mai programot részben megismételjük, kihagyva természetesen a délelőtti izgalmas pillanatokat.
Kuchingba vissza a Holiday Inn menetrendszerű minibuszával megyünk, aminek előnye, hogy kiszámíthatóbb mint a piactériek és ugyanannyiba (10 ringgit) kerül. Ráadásul, amikor megemlítjük, hogy másnap is velük mennénk, a sofőr felajánlja, hogy a szállodánknál vesz fel, megtakarítva nekünk ezzel egy félórás reggeli sétát. A városba visszatérve felfedezünk egy kisebb plazzát, amiben egy késő estig nyitva tartó internetező, egy jól felszerelt kínai vegyesbolt és igen kulturált, ugyancsak kínai étkezde van, ez utóbbiban ismét finom sült bárányt eszünk, villával és KÉSSEL!, BBQ ill. fekete bors ízesítéssel, mindkettő nagyon finom. Kell egy kis változatosság, mivel az előző három napon az indiai kajáldában nyakaltunk a külonféle töltetű rotikat. A roti alapja egy nagyon vékony, palacsintaszerű tészta, amit az ügyes kezű szakács a levegőben reptetve nyújt ki, megtölti, összehajtja, majd forró olajjal megkent lemezen ropogósra kisüt. Egyszerűen nem tudunk vele betelni, minden nap egyre többet eszünk belőle, tegnap már összesen hatot: szardíniásat, marhahúsosat, zöldségeset, banánosat, ill. üreset is, ti. mindegyikhez még külön öntet is jár. Alaposan fellendítjük a bolt forgalmát, egyre több külföldi is leül, mi pedig helyi látványossággá válunk, több helybélivel kötünk egy vacsoraidőnyi barátságot. Még megyünk egy kicsit shoppolni, a 1,5 literes víz az állandó tétel, de a banánunk is elfogyott.
Reggel a megbeszélt időben felvesz minket a minibusz, visszamegyünk a Sarawak Cultural Village-be és végignéyzük a bidayuhok, kenyahok, ibanok és orang uluk hosszú házait, amelyek festői környezetben, egy kis tó körül vannak elrendezve, amely felett a 820 méteres Santubong magasodik. Mindegyik házban valamilyen autentikus életmód- vagy kisebb táncbemutatót tartanak, a szereplőkben felismerjük a tegnapi show részvevőit, többen itt is laknak.
Megnézzük, hogyan készülnek a népművészeti tárgyak, hangszerek, fúvócsövek, hogyan sütnek, főznek, szőnek, őrlik a borsot, hogyan szárították alig több mint egy fél évszázaddal ezelőtt a tűz felett a megölt ellenség koponyáit. Még egyszer beülünk a bár erősen turista ízű, de jó zenéjű, helyenként szuggesztív show-ra, most a délelőttire, ami még egy kicsivel jobb és más is mint a tegnapi. A show fő attrakciója egy fúvócsöves fiatalember, aki vadra vadászó feszült tekintettel, lassan lopakodik ki a színpad elejéig, fenyegető tekintettel néz körben a közönség soraiban, lassan felemelve fegyverét, majd akkorát dobbant és üvölt, hogy az első sorokban ülő kendős arab csajok félelmükben majd összecsinálják magukat. Aztán komótosan letelepszik, a tegezéből elővesz néhány nyilat, gondosan megpödri vastagított végüket, hogy az jól illeszkedjen a fúvócső átmérőjéhez, majd gyors egymás után kilövi a 10 méter távolságra lógó két léggömböt. Ezután ismét a közönség felé fordul, fegyverét ránk emeli, majd -úgy mint tegnap- a második sorból ellentmondást nem tűrő mozdulattal kiszólít egy fiatal nőt. Egy ideig élvezi, hogy az kétségek közt őrlődik, vajon most mi lesz vele, majd a kezébe adja a fúvócsövet és a nézők felé irányítva félreérthetetlen kézmozdulattal biztatja, hogy válasszon, kit szeretne kilőni. Persze nagy a derültség, ekkor a hölgyet a megmaradt harmadik lufi felé irányítja és a közönség ismét jól szórakozik, mert a nyíl az erőtlen fúvás után lekókadva éppen hogy csak kiesik a cső végéből. A második próbálkozás már kicsit jobb, vagy két métert repül is a nyíl. Ekkor a fiú kézen fogja a lányt, és egész közel, kb. 2 méterre a lufiig viszi, ahonnan azt már neki is sikerül kilőnie. Újabb derültség, nagy taps, a lány kap emlékbe két nyilat.
Két másik, artisztikailag igényesebb produkciót is láthatunk: az egyikben a fiatalember egy rituális szertartásoknál használt, fából faragott igen nehéz edényt a fogaival felemelve azzal táncol, egy másikban pedig egy bambuszbot tetején, csupán a hasizmain támaszkodva pörögtetve lebeg. A show az összes szereplőt még egyszer felvonultató színes kavalkáddal zárul, egy véget érni nem akaró, nagyon reklám ízű, "Malaysia, truly Asia" táncdal kíséretében. Ezután még megnézzük a nagy maláj házat és egy kínai vidéki házat, majd lemegyünk a tengerpartra, ahol a tegnapi árnyas helyünkön töltünk vagy három órát váltott úszkálással a kb. 30 fokos tiszta, de eseménytelen öbölben. Kipihenve térünk vissza Kuchingba, végigsétálunk a vízparton, a hangulatos indiai bevásárló utcán, beszerezzük a napi ivóvízszükségletet és felkészülve a holnapi túrúra megyünk vissza a hotelbe.
Evelynnel és Mauritiusszal, a két fiatal osztrák állatorvos ill. botanikus hallgatóval megbeszélésünk szerint 8 órakor találkozunk a piactéren és némi ide-oda szaladgálás után megtaláljuk az MTC (Matang Transport Company) Kubah felé menő 11-es buszát (érts alatta egy, az 50-es évek elejéről származó leharcolt Mercedes buszt), amelynek állapotára jellemző, hogy az utasteréből menetközben látom az egyik kerekét! Az Electra ház előtti piactéren előtte ugyan rá akarnak dumálni, hogy 100 ringgitért béreljünk egy minibuszt, de nem hagyjuk magunkat palira venni, és így most fejenként csak 1.80-ért utazunk.
A busz az ún. Family Park (helybéliek piknikező területe) bejáratánál tesz le, innen párszáz méterre van a kubahi rezervátum bejárata. Itt a parkőrséggel megkonzultáljuk, mi egy reális túra délután háromig, hogy még biztonságosan elérjük az utolsó (4-órás) buszt. Szerencsére az ajánlat egybeesik eredeti tervünkkel, így elindulunk a Watterfall trail felé. Kb. 1 km-et megyünk a Gunung Serapi felé vezető, emelkedő aszfaltúton, amely mellett felfedezzük az első kancsós (húsevő) virágokat majd onnan belépünk az őserdőbe. Mint mindig, most is az út ártatlanul, jó minőségű lépcsősorral indul, amelyet korlát gyanánt egy vastag hajókötél szegélyez. 100 méteren belül mindez eltűnik, és elkezdődik a gyökereken, köveken és a nedves mohától csúszós ösvényen való araszolás. Útközben az út mentén fantasztikus méretű fák és levelek, érdekes, buja növények, hihetelen kinézetű hernyó. Már majdnem az úti cél végét jelentő vízeséseknél vagyunk, amikor először szakad ránk az ég. Ugyanekkor Andri és Evelyn felfedezi magán az első piócákat, hisztérikus sikítozás töri meg az őserdő csendjét, szerencsére egyikükön sem tapadtak még le. Egy kis idő múlva egy pondok (tető) alá érünk, ahol egy alaposabb pióca kontrollt ejtünk meg, eszünk egy kis banánt és otthonról hozott műzlit. Innen egyedül indulok előre, mert nem világos merre vezet tovább az út. Már egy ideje köröz a fejem körül egy kb. 3 cm-es fekete erdei darázs, amit a szokásos módon hesegetek el a fejemtől. Sajnos egy ilyen hessegetéssel sikerül a darazsat egyenesen az arcomra ütnöm, és a darázs ezt a rövid pillanatot sajnálatosan ki is használja. Andri ugyan kisvártatva kétszer alaposan kiszívja a sebet, ennek ellenére eléggé fáj.
A vízeséshez vezető út utolsó szakasza életveszélyes, a lejtős csúszós kövek alatt 10 méteres mélység tátong. Leveszem a cipőmet, ekkor látom, hogy az egyik zoknimon egy nagy vérfolt éktelenkedik, a pióca még a magas szárú cipőbe is viszonylag gyorsan bejutott. A zoknit levéve a sebből dől a vér, a pióca egy véralvadásgátlóval is "lekezeli" a szívás helyét, hogy könnyebben és gyorsabban tudja teleszívni magát. A vízeséshez érve már úgy nézek ki, mint egy néger, begyulladt alsó fogsorral. A vízesés alatt egy pici, tiszta tó van, itt sikerül a feldagadt pofámat némileg lehűteni. A visszafelé úton kb. félúton vagyunk az őserdőben, amikor másodszor szakad le az ég, az előbbinél még erősebben. Mégsem ázunk el jobban, egyrészt azért, mert a párás melegtől amúgy is örökké lucskosak vagyunk, másrészt Bako óta megtanultuk villámgyorsan előrántani a bő de könnyű esőkabátjainkat, ami alatt el lehet rejteni a legfontosabb dolgokat (fényképezőgép!!!). Andri -utazásunk során immár nem először- felsóhajt: "Istenem, de szerencse, hogy az Anikóék nem jöttek"... (Barátaink közül többeket fűztünk, hogy jöjjenek velünk, és ők már-már hajlottak a kalandra.) :-))
Kijutva a rezervátumból a Family Park szegényes büféjében még eszünk és iszunk valami könnyen feledhetőt, majd a hivatalos busz érkezése előtt elkapunk egy minibuszt, amely nagyon olcsón (3 RM/fő) visszavisz a városba. A visszafelé úton látszik, hogy Kuching felett valami rettenetes nagy zuhé készül, és amikor beérünk a városba és kiszállunk a buszból kezd rá igazán úgy, hogy vagy egy fél órát állunk egy tető alatt, miközben a csatornaszemekből izlandi gejzírek módjára szökik magasba a víz. Amikor egy kicsit alábbhagy (értsd csak rendesen esik), akkor gyorsan átszaladunk a kb. 300 m-re levő szállodánkba. A nap maradék részét tisztálkodással, sebeink nyalogatásával (még egy piócaszívást találok a combhajlatban), olvasással, TV-zéssel töltjük, este meg elmegyünk a kedvenc kajáldánkba egy nagy adag rotira.
Ma reggel az ég ugyanolyan ólmos mindenfelé, mint tegnap, ezért úgy határozunk, hogy a városban maradunk, és megnézzük Kuching összes nevezetességét. Először az 1968-ban épült arab mecsetet, majd a szikh templomot látogatjuk meg, és mivel reggelre a pofám még nagyobbra dagadt, betérünk egy gyógyszertárba, ahol az ábrázatomtól némileg megrémült patikus lányka rögtön 4(!)-féle orvosságot plusz egy kenőcsöt ír fel 30 ringgitért. Ezután a Sarawak múzeumba megyünk, amely két részből áll: A főúton túli, felüljárón megközelíthető, parkban fekvő régi épületben mindenféle kitömött állatot, az összes borneói törzs (bidayu, keyan, dajak, iban, stb.) hosszúház makettjét, meg egy valóságos méretű hosszúházat is látunk, az új épületben pedig különféle interaktív játékkal játszunk. A múzeum ajándékboltjában veszek egy fúvócsövet tegezzel és nyilakkal, basszus, ha ezt előre tudom, akkor a patikában a mérget is megvehettem volna hozzá :-). Célozni tudok vele, ezt már két nappal ezelőtt a Sarawak Cultural Village-ben kipróbáltam...
A belvárosba most nem a sokszor bejárt rakparti út mentén, hanem a kínai negyedben vele páhuzamosan futó bevásárló utca mentén jutunk el, ahol egy fantáziadús bútorbolt "kirakata" köti le egy pillanatra a figyelmünket. Az utca végén a rakpatra keveredünk le, ahol egy kellemes étteremben leülünk egy kávéra. Aztán elkutyagolunk a városközpont túlsó végén álló Kuching Nagy Macskájához, visszafelé pedig egy blúzvásárlás közben hosszas beszélgetésbe keveredünk a kínai kereskedővel, aki őszintén, de humorosan kifejti véleményét a malájokról és a bigott iszlámról. Jót nevetünk, amikor azon mereng vajon milyen fénykép van egy csadoros nő útlevelében. Visszamegyünk a szállásunkra, lepakoljuk a napközben itt-ott vásárolt csecsebecséket, majd utoljára felkeressük a roti sütödét, ahol ugyan örülnek nekünk, de már messze nem azzal megkülönböztetett figyelemmel szolgának ki, mint az első napokban: a pisimeleg vízhez kérni kell a jeget, a zöldséges rotiban csak káposzta van (reklamálásunkra elnézést kérnek, nagy volt a szombati forgalom és a többi zöldség már elfogyott) és az összes rotihoz ugyanazt a szószt adják. Hazafelé a piactéren a szokásos módon "leszerződtetek" egy taxist a holnapi reptéri fuvarra, aztán összepakolunk, tévézünk egy kicsit, viszonylag hamar nyugovóra térünk.
Reggel elrepülünk Kuchingból Kuala Lumpurba, a hátizsákok felvétele után veszünk két jegyet a KLIA ekspres-re, amely fejenként 35 ringgitért bevisz a városba. A vonaton váratlan hirdetőtábla fogad, amin -noha ékezetek nélkül, de- egy értelmes cseh és két magyar szó áll, amint az apró betűs megjegyzésből kiderül, nem véletlenül. A gyorsvasút 28 perc teszi meg a 70 kilométeres utat a KL Sentral vasúti főpályaudvarig. Itt a csomagokat 15 ringgitért leadjuk a megőrzőbe, és még tisztázzuk, hogy honnan indul az esti vonatunk ill. nem kell-e jeggyé konvertálni az otthoni internetes helyfoglaláskor kinyomtatott A4-es lapot (nem kellett).
Gyalog indulunk el, mivel az LP térképe szerint a délutáni városnézéshez kiszemelt Chinatown és Little India negyedek ide egész közel vannak. Bár az egyik utca végén egy mutatós indiai teplom áll, valahogy mégsem sikerül eligazodni, ráadásul a gyalogos közlekedés itt még a Miri-belinél is nehezebb. Andri ekkor kitalálja, hogy szálljunk taxiba, és menjünk el a megnézni a belváros túlsó oldalán álló Petronas tornyokat. Jobb javaslat híján nem ellenkezem, bár a tornyok meglátogatása nem szerepelt a terveim között. Az indiai taxis kérésemre bekapcsolja az órát, egyébként becsületes manusnak látszik, a viszonylag hosszú útért 12 ringgitet fizetünk, és azt is megtudjuk, hogy a tornyoktól a kínai negyed közelebbi, északi végéig a fuvar várhatóan csak 5-6 ringgitbe fog kerülni.
Be kell látnom, hogy a Petronas tornyok közelről valóban lenyügöző látványt nyújtanak, az aljában lévő KLCC bevásárló központban azonban rám jön a harctéri idegesség, és pillanatokon belül távozunk onnét. Ismét fogunk egy taxit, megint egy indiaival, de ennek kicsit ravaszkás a képe, jó lesz megint bekapcsoltatni az órát. A pali a vártnál valamivel hosszabb ideig visz, eközben kétszer is elővesz egy nagy albumot, amit a váltóra fektet, és abban lapozva néhány helyi látványosságról készült fényképet mutogat -hova is lenne érdemes elvinni minket. Nekünk sajnos ennyi időnk nincsen szavakkal megköszönöm, miközben feltűnik, hogy az albummal eltakart taxaméteren a takarás ideje alatt mintha szaporában pörögtek volna a ringgitek. Mire megérkezünk, már 14 ringgitnél járunk, kifizetem, nincs kedvem vitázni, de már sejtem, hogy az album másik szerepe az volt, hogy az eltakart kezével az órát manipulálja.
A kínai negyedben hamar megtaláljuk a Petaling utca bevásárló részének bejáratát, amely mögött az eddig sem kevés embermennyiség megsokszorozódik. Ittlétünk alatt először minduntalan leszólítanak, órát, CD-t, DVD-t akarnak ránk tukmálni. Gyorsan beülünk egy étkezdébe, ahol már mindenféle módon elkészített sertéshúst is kapni -még bécsi szeletként is- de azért mi maradunk a helyi specialitásoknál. Ezután az LP-beli térkép ügyetlen jelölése miatt alaposan eltájolom magamat, pontosan ellenkező irányban megyünk, mint gondolom, és ezért egy ideig nem tudom felfogni, hogyan is kerültünk a buszok szüntelen dudálásától hangos Pudu buszpályaudvar környékére.
Beülünk egy hatalmas és jóízű kiwi ill. ananász jégkására, alig bírjuk megenni, közben kitalálom, merre is jutunk vissza, és hogyan tovább. A kínai negyedben felkeresünk egy kínai és vele csaknem átellenben egy indiai templomot, közben csendesen esik az eső. A déli végén kikeveredünk a kínai negyedből, innen nem túl messze van a gyarmati negyed, igenám, de oda úgy néz ki, hogy csak autóval lehet átjutni. Megpróbáljuk megkerülni a teret, mert a túlsó szélén látok egy gyalogos felüljárót, ott egy darabig még van járda, majd egy újabb felüljáró, utána viszont csak autópályák, hidak kusza szövevényre, mögöttük meg jól kivehetők a gyarmati negyed épületének kupolái. Ott állunk egy virágágyassal borított sávelválasztóban mint az eltévedt falusi gyerekek, akik először járnak a nagyvárosban, előttünk-mögöttünk több sávban nyüzsögnek az autók, mindenfelé táblák lógnak, amelyek 500 ringgit büntetést helyeznek kilátásba azoknak, akik itt át akarnak szaladni. Pedig nincs más hátra, valahogy ki kell jutni ebből a kutyaszorítóból, és mivel eléggé fogy az időnk, már azzal is kiegyeznék, ha a egyenesen a vasútállomás felé sikerülne eljutni. Andri kicsit hisztizik, én sem így képzeltem el Kuala Lumpurt, tény hogy a a csak félnapi ittlét miatt nem is készültem fel alaposabban belőle. Körülnézünk, rendőrt nem látunk, átszaladunk néhány sávon, majd kissé nyugodtabb környékre érve egy ideig két helyi ember útját követjük, majd kb. 1/2 óra múlva visszajutunk az állomásra. Szóval ez a város most rettenetesen nem jött be nekünk, de gyanítom, hogy ez a néhány apró negatív élmény szerencsétlen összejátszásának köszönhető, hasonlóképpen voltunk először Bangkokkal is, amit aztán a 2. és 3. utunkon nagyon megszerettük, mert megismertük.
A hálókocsis vonat 8-kor indul, először délnek, egészen Gemasig, majd ott északkeletnek fordulva a dzsungelen keresztül átlósan átszeli az egész maláj félszigetet. Az ajtó melletti ágyak választása szerencsétlen húzásnak bizonyul, mivel a toalettre ki-be kószáló emberek előtt automatikusan nyitódó, majd záródó ajtó psssssz-csssssz hangját egész éjjel közelről élvezhetjük.
Még ha túl rövid is nekem a hálókocsi ágya, a vonat finom dudu-tutu, dudu-tutu zakatolása-ringatása altatólag hat, és így bár úgy érzem mintha egész éjjel ébren lennék, valahányszor ránézek az órámra, a nagymutató elég nagy ugrásokkal halad előre. Hajnalban finom zenei hangjelzést követően jelentkezik be a vonatvezető, aki előbb malájul, majd angolul is -éppen érthetően- bemondja, hogy tíz percen belül melyik állomásba érünk. Kuala Kraiba 11 órás vonatozásnál tolerálható 15 perces késéssel érkezünk, egy taxis rögtön ránk kattan, elmondom neki, hogy csak akkor lesz rá szükségünk, ha a "barátaink" nem várnának.
Ebben a pillanatban már látom is Oyát és Enát, akik kedvért most egy rövid kitérőt teszek, mert megérdemlik. Amikor ugyanis még otthon a Perhentian szigeteken való szállásról elmélkedtem, leginkább a nagyobbik szigeten (Besar) levő Wanderer's Inn-ről írottak tetszettek, ráadásul ez az egyetlen hely, amelynek e-mail címe is van. Írtam nekik, érdeklődve, hogy esetleg lett-e már időközben saját fürdőszobás bungalójuk, mert Andri igényeit tekintve ennek hiánya volt a hely egyetlen hátránya. A válaszra nem kellett sokat várni: kiderült, hogy sajnos már nincsenek a szigeten, visszamentek a kontinensre, Kuala Kraiba, de szívesen értünk jönnek a Kota Bharu-i reptérre (feltételezték, hogy mint a többség, mi is onnan érkezünk), elvisznek először magukhoz, ahol lezuhanyozhatunk, megreggelizhetünk, majd autóval a Kuala Besut-i kikötőbe, ahol segítenek hajót keríteni a szigetekre. Megírtam, hogy mi vonattal jövünk, és Tanah Merah-ig (egy megállóval K. Krai után) van megváltva a jegyünk, de a csábító ajánlatukat lehetetlen visszautasítani. Egyben elfogadtam levelükben adott szállás tippüket (a kisebb -Kecil- szigeten levő D'Lagoon) és megkértem őket, ha már Mr. Razak, a resort tulajdonosa jó barátjuk, ugyan tegyék már meg nekem azt a szívességet, hogy a nevemben szállást foglalnak. "Mission accepted!" - jött e-mail fordultával a válasz, sőt szombaton a visszaúton is elvisznek a reptérre, mégpedig a távolabbi, Kuala Terengganu-belire, mivel csak onnan van jó csatlakozásunk Bangkok felé.
És most Oya és Ena itt áll előttünk, és a következő 2-3 órában pontosan úgy történik minden, ahogy leleveleztük: A városban veszünk némi élelmiszert, mert ahova megyünk, ott nincs bolt, csak az étterem, útközben meg 2-2 kiló rambutánt és mangosztánt (ez az a két déli gyümölcs, ami kár, hogy nálunk nem kapható - a többiért nem annyira). Kifizetjük az 50 ringgit útiköltséget, a kikötőben a biztonság kedvéért még egyszer rákérdeznek, hogy "akkor ugye legközelebb szombat délelőtt 10-kor ugyanitt találkozunk", és csak akkor mennek el, amikor a speedboat kifut a 21 km távolságban levő Perhentian szigetekre.
A kormányoson kívül csak hatan vagyunk, először a Coral Bay-ben, Kecil nyugati partján egy fiatal ír pár száll ki, majd átmegyünk Besarra, a Telok Dalam öbölbe, Oyáék volt reszortjának öblébe, kitesszük a két Kuala Lumpuri kínait, és innen már csak kettőnket repít a hajó Kecil legtávolabbi csücskébe, a D'Lagoon-ba. A speedboat nem tud egészen a partig kimenni, átpakoljuk a csomagjainkat egy kisebb motoros csónakba, ami kivisz a sekély homokos partra.
Mr. Razak egy welcome drink-kel fogad, meglepetésemre megkérdezi, hogy hányan vagyunk, elgondolkodik, majd a "Gropers" ikerbungalót osztja ki nekünk, amely másik fele egyelőre üres (minden bungaló valamilyen halfajtáról van elnevezve). Gyorsan kipakolunk és belakjuk a saját fürdőszobás, 60 ringgites bungit (van itt egyébként 30-ért amolyan longhouse is, közös fürdőszobával, meg 12-ágyas hálóterem 10-ért), majd felfokozott várakozással bemegyünk az első sznorklizásra. Korábban a thai Phangan sziget nagyon elkényeztetett minket, mégsem csalódunk, sőt a láthatóság, a halak mennyisége és változatossága minden várakozást felülmúl, egyedül a korallok bőségében és változatosságában marad el hely -nem sokkal- Koh Phangantól.
Mire visszatérünk a szobánkba, már vannak szomszédaink is: egy nálunk valamivel fiatalabb svájci francia házaspár Laussanne-ból, két tini leánykával. Tudnak angolul és ráadásul szimpatikusak, a jóhumorú asszonyka ide-oda sürgő hihetetlen nagy feneke kellemes látvány, a borostás férj egy, a gyerekkorát továbbélő, kalandvágyó kamasz benyomását kelti, a további napokon -valahányszor elmesélem, hogy hol mit láttam- azonnal szikra gyúl a szemében és indulni akar, nehogy lemaradjon valamiről. Naplemente előtt átmegyek az Adam and Eva beachre, és bár a felhők nem engedik a napot a tengerbe bukni, az esti kontraszos fényben azért szép képeket sikerül készíteni. Este még kiveszem a rambutánt és a mangosztánt a nejlon szatyrokból és gondosan kiteregettem a terasz asztalán, nehogy befülledjenek.
Reggel a teraszra kilépve meglepő látvány fogad. A mangosztán ugyan érintetlen, de a rambutánból jó, ha egy gyenge félkiló maradt, abból is a kisebbek és kevésbé pirosak, a többinek csak a héja meg a magja van szerteszét szórva mindenfelé. Úgy látszik nem elég komolyabb értékeinket betenni az értékmegőrzőbe (erre később mások is rájönnek miután az egyik vendéget kirabolják), de még a gyümölcsöt sem lehet éjszakára kint hagyni az asztalon. A "tettest" -egy kis, mindenestül alig félméteres mongúzt- aztán esténként viszontlátjuk az étterem melletti fákon.
Reggeli után elmegyünk a sziget túloldalán gyalog is könnyen megközelíthető két öböl egyikébe, a közelebbi Turtle Beachre (5-10 perc). Jót sznorklizunk, állandóan újabb és újabb halfajtákat és persze rengeteg gyönyörű korallt látunk. Délután a kissé hosszabb gyaloglással (10-20 perc) elérhető Adam and Eva beachre megyek át, ahol -a Turtle beach-csel ellentétben- legtöbbször egy lélek sincs, és az ívelt kis öböl festőibb az egyenes, kb. 300 méter hosszban elnyúló Teknős partnál. Innen a part menti korallnézegetős úszkálással nemsokára átjutok a Turtle beachre, közben látok két kisebb (valamivel 1 méter alatti) cápát és egy tüskés ráját . Visszafelé gyorsúszásba kezdek, egyszerre csak alattam néhány méterre valami szintén velem egy irányban úszik, hát egy hatalmas teknős. Együtt úszunk vagy egy negyed órát, aztán eltűnik a mélyvíz kékjében.
Este, a vacsora alatt volt hazám hangjaira leszek figyelmes, átülök és megismerkedek három ostravai fiatallal, Petrvel, Michallal és Martinával, akik ma az utolsó hajóval jöttek, és az ekkor már igen alacsony vízállás miatt nem csónakkal, hanem derékig a vízben elmerülve botorkáltak ki csomagjaikkal a partra. Az étlapon kívül van egy kis hirdetőtábla, amelyen a napi fogás szerint ajánlat van kiírva, így ma cápa curry-t eszek, sült zöldséggel és tört krumplival - fenséges.
Kora reggel átmegyek a Turtle beachre, hogy éljek az étteremben kifüggeszett "Swim with friendly sharks, everyday from 7:30 to 9:00" hirdetmény szerinti lehetőséggel. Lassan haladva, egyes egyedül sznorklizok az öböllel szembeni köves sziget körül. Egy idő múlva találkozom két, jóval méteren felüli cápával, az egyik még másfél méternél is hosszabb. A tegnap látott két kisebb cápa nagyon félénk volt, amint megláttak, gyorsan elúsztak nagy kékség felé. De emez a nagy nem: előbb úgy tesz, hogy mintha nem érdekelném, de az eddigieknél jóval lassabban úszik. Vagy 15 méterre van tőlem, amikor hirtelen irányt vált, és egyenesen felém tart. Nincs időm megijedni -az egész csak egy-két másodpercig tart- de nem is kell, mert miután 2-3 méterre megközelít, hogy kíváncsian megnézze, milyen szokatlan "állat" került az útjába, megfordul és minden sietség nélkül elúszik. Katarktikus élmény #2!
Délelőtt elmegyünk Andrival sznorklizni a D'Lagoon baloldali sziklái mentén, ahol változatos halak és korallok vannak, egyébként itt, meg az öböl közepén látjuk a legszebb és legváltozatosabb víz alatti elő világot. Békésen úszkálunk, mígnem egyszerre csak egy kb. húsz egyedből álló, disznó méretű halból álló csorda jelenik meg a körülöttünk. Duplafejű papagájhalak, Andri kicsit megijed tőlük, de amikor látja, hogy növényevők, még egyébként sem akarnak bántani, megnyugszik, és egy ideig velük úszunk. Megfigyeljük, hogy a zöldesszürke testszínüktől eltérően halvány rózsaszín mindegyikük magas, elefántszerű homloka. Kisvártatva látjuk is, hogy miért: az egyik -azért, hogy lecsípjen egy növénycsomót- nagy erővel nekiront, és közben homlokával letör egy jókora korall darabot. Szóval a korallokat nemcsak az uszonnyal rájuk álló turisták meg a helybéliek csónakjai meg hálói rongálják.
Ebéd után nemcsak mi sziesztázunk, hanem az étterem melletti kiszáradt folyómederben egy helyen kialakult medence körül sütkérező-dagonyázó másfél-kétméteres varránuszok is. Az erdőben is számtalan ilyen van, csak kisebbek és fürgébbek, emezek mint a lassított film vonszolják magukat . Nagyrészt növény- (konyhai moslék) evők, de azért a hal gerincét is szívesen elropogtatják. Békések, akár egy méterre is megközelíthetők, de azért megsimogatni nem lehet őket, félelmükben megharapnák az embert.
Délután elindulok a tegnap megismert három cseh fiatallal gyalog a légvonalban kb. 1 km távolságban levő Long beachre. Az ösvény elején 1 óra 40 percnyi útról tájékoztat a tábla, de az eddigi tapasztalatok alapján ez az út is várhatóan jóval kevesebb lesz. Azért a túra a kora délutáni melegben elég kemény, nehéz, állandóan emelkedő, kanyargó, majd újra lejtő terepen vezet az ösvény, amely mentén egy piros-fehér csíkos műanyag szalag libeg a fák törzsén. Félúton rövid időre kiérünk az erdőből, itt szép kilátás nyílik az egyik alattunk lévő öbölre, amely felett egy sas közöz. 50 perc múlva megérkezünk a mintegy 800 m hosszű, igen enyhe ívű Long beachre, amely a miénkhez képest kissé túlnépesedett, sok a pocakos rozmárbajszú német, viszont lehet jégkrémet venni, a dollárt 5 ringgittel jobban váltják (355) mint nálunk, de ez még mindig nagyon rossz kurzus a hivataloshoz képest (378), jól tettem, hogy Kuala Lumpurban biztonságosan feltankoltam.
A strandon meglepetésünkre viszontlátjuk a sast, amely éppen akkor kap egy darab nyers csirkehúst, egyik karmával rááll, és a csőrével onnan szaggtja ki a húscafatokat. A fiatalok még egy darabig sznorkeleznek -nekem mára már elég volt- majd a visszaúton, naplemente előtt lemegyünk az Adam és Eva beachre. Este ismét set dinner-t választok (fish and chips némi zöldséggel és tört krumplival), miközben megismerkedek egy másik fiatal cseh párral, akik félévi újzélandi fekete munka és túrázás után lassan hazafelé tartanak a bizonytalanságba -tipikus eset- friss, munka és lakás nélküli diplomások, más-más városból, akiket az egyetem hozott össze.
Reggeli után 30 ringgitért kibérelünk egész napra egy kajakot. Első úti célunk a Perhentian Besar-on található, légvonalban kicsit több mint 4 kilométerre fekvő Tiga Ruang öböl, ahol egy védett teknőskeltető telep van. Andri derekasan hajt, előttem ülve, lapátjával szaporán kavarva úgy fest mint a Walt Disney filmben dióhéjban evező kisegér, olyan csapásszámot diktál, hogy még Janics Natasa is megirigyelné, majd kiköpöm a tüdőmet, hogy tartsam vele az iramot. A nyugodt vízen alig több mint fél óra múlva elérjük partot, rajtunk kívül mindössze egy fiatal szimpatikus svéd pár van itt, két kisgyerekkel. Roppant közlékenyek, most éppen szingapúriuak, legalábbis 4-5 évre, amíg ott dolgoznak.
A férfi készségesen elmagyarázza, hogy a part menti fák alatt leszúrt botok tucatjai a teknős fészkeket jelzik, egyenként 10-20 puha, áttetsző tojást rejtenek, a botokon található szalagokon szereplő dátum pedig a tojások lerakásának idejét jelzi. A kicsik mintegy 30-60 nap után, teliholdkor kelnek ki (holnap lesz, de kár, hogy nem lehetünk akkor itt!), mert a hold fénye jól megvezeti őket, és a sötétben nagyobb a vízbe való eljutás esélye. A túlélési esély ezzel együtt is siralmas (5%), a többség a sirályok és halak áldozatává válik . Az öböl egyik végében, a fák között megbújva egy kis házikó, itt lakik az öreg őr, aki megmutatja a hűtőtáska méretű, nyitott "hungarocelles" dobozban aljára szórt nedves homokban pihenő kb. 8 centis, kétnapos teknősöket. Az öreg kihoz egy nyeles műanyag edényt, int, hogy hozzak bele egy kis vizet, majd két teknőst kiemel és áttesz az edénybe, azok rögtön felélednek, elkezdenek úszkálni, majd ki is ugranak az edényből és ösztönösen a vízpart felé igyekeznének. Kezünkbe vesszük őket, roppant aranyosak, ahogy kis uszonyaikkal kalimpálnak, még szinte alig látnak.
A svéd férfi még elmondja, hogy a szomszédos nagy öbölben, ahonnan ők átjöttek, és ahol a drága Perhentian Island Resort található, minden nap több nagyméretű teknőst lehet látni. Gyorsan átevezünk, de egyet sem sikerül találni, talán már kicsit késő van (du. 1 óra). Egy ideig sznorklizunk a halban szegény, víz alatt nem sok látványosságot nyújtó, de egyébként kétség kívül igen szép öbölben, megnézzük a reszort színvonalas bungalóit, majd újra vízre szállunk, és átevezünk Perhentian Kecil Long Beach öblébe, amit tegnap már gyalogosan megjártam. Veszünk egy-egy Magnumot (a 5,5 ringgit) és egy 1,5 literes palack jó hideg vizet (3 RM). Kellemesen kifáradva már jóval komótosabb tempóban tesszük meg az utolsó két kilométert a D'Lagoonba. Hat óra alatt összesen több mint 10 kilométert tettünk meg, a nálam kisebb emberekre méretezett kajak ülőnyílásának hátsó pereme alaposan feltörte a derekamat.
A kajakozás után befekszem a ferde pálmára kikötött függőágyba, de a sebes derekam nehezen tűri a háló csomóit, ezért rövid időn belül átülök egy kemping székbe és lehunyt szemmel belemerülök a Coldplay X & Y albumának hallgatásába. Egyszerre csak -dacára a bedugott fülhallgatóknak- egy nagy puffanást hallok, a föld is megremeg egy kissé, majd -mintha valaki hátulról durván meglökné a székemet. Körülnézek, mindenki a közelben riadtam vagy derülve néz felém, aztán a földre lenézve látom, hogy egy 20-25 cm átmérőjű, 7-8 kilós kókusz fekszik mellettem. Felnézek, úgy 10 m magasról eshetett le, ha csak 50 cm-rel idébb esik, akkor most Andri gépelne itt boldogan... :-)) Így viszont megkértem egy fiút a konyhából, hogy nyissa fel nekünk, és ajándékként megisszuk a benne levő liternyi kókusztejet.
Vacsoránál a figyelem központjába kerülünk, nemcsak a délutáni kókuszeset miatt, sokan érdeklődnek, hogy a kajaktúra során merre jártunk, mit láttunk, emiatt későn adom le a vacsorarendelést, közben sokan ülnek le, nagyon sokára kapjuk meg a kaját, én meg vagy a csehekkel zsizsegek, vagy a svájci asszonykával, Andri jogosan fortyog. Este megint elkezd kiadósan esni, ez most már kezd mindennapos lenni, de nem bánjuk, egyáltalán nem zavar, sokkal jobb, mintha napközben esne.
Mivel az előző napi kajakozás során túl későn értünk a teknősök által kedvelt helyre, délelőtt egy hétfős társasággal együtt kivitetjük magunkat a Perhentian Island Resort által uralt öbölbe. Előtte Mr. Razak tart egy eligazítást, hogyan viselkedjünk, mit szabad csinálni a teknősökkel, és mit nem. Megérkezvén az öbölbe, a hajósunk alapjáratra veszi a gázt, hogy magasabbról lásson le a vízbe egyik lábbal kiáll a krómozott korlátra, a másikkal ide-oda tekergeti a kormányt, eközben a tenger fenéket figyeli, hogy a világos homokos fenéken hol tűnik fel egy sötét folt. A tét legálábbis a reszort szempontjából nem kicsi - 9-szer 20 ringgit, ti. az ajánlat úgy szól, hogy "No turtle, no pay". De nem kell félteni őket, nyilván biztosra mennek, hamarosan int is nekünk a srác, hogy ugrás, itt van alattunk az első. Szép, díszes, 1 méter körüli példány, lassan, méltóságteljesen legeli a gyér füvet, aztán lassan elkezd emelkedni, de a felszínhez közeledve felgyorsul, ketten tartjuk vele az iramot, és amikor levegőt vesz, megsimogatom páncélját és a hátsó uszonyát (utazni sajnos nem szabad rajta).
Andrira nevetőgörcs jön rá, ahogy nézi, hogy nyolcan űzünk egyetlen szerencsétlen állatot, ekkor meglátok egy másik teknőst, amelyet a többiek nem vesznek észre, és ketten együtt úszunk vagy tíz percig. A csónakos időnként összeszed minket, köröz egyet az öbölben, és egy újabb teknősnél megint kitesz. Ez ismétlődik vagy négyszer-ötször, közben egy tüskés ráját is sikerül felfedeznem, csak ez sajnos nem jön feljebb, csak a fenék mentén jár, mint egy porszívó.
Visszamegyünk a D'Lagoonba, eszünk egyet, majd kérünk egy fuvart a szigetünk másik végén található halászfaluba, péntek lévén hátha részesei lehetünk valamilyen ünnepi látványosságnak. Azt látjuk, amit Malajzia szerte mindenütt tapasztalunk: a közpénzből épült létesítmények újak és szépek, a magánházak viszont a legtöbb esetben igen szegényesek, kevés tükrözi a jó módot, a nyomorúságos viskókig bezárólag itt minden megtalálható, a bugyuta sorozatokat sugárzó TV azért még ezekben is van. Az utcán mindenütt élelem után kutató, csont sovány kecskék kószálnak, gyerekek tucatjai tengenek-lengenek. Egy óra bőven elég az apró falu bejárására, eszünk egy-egy fagylaltot, majd a csónakos, aki közben otthon töltötte a sziesztát visszavisz minket a D'Lagoonba.
Utoljára elszaladok az Adám és Éva öbölbe, Kecil túloldalán már látszik, hogy vihar közeledik, naplementés fotóra tehát nem számíthatok, így inkább bemegyek a vízbe egy utolsó sznorklizásra. Szépek itt a korallok, a halak úgy látszik már érzik a vihar előszelét, mert jóval kevesebben vannak a megszokottnál. Éppen készülnék kimenni, amikor úgy négy méterre magam alatt meglátok egy kapitális tüskéscsigát (l. a címképet). Nagyon tapad, kétszer kell érte lemennem, mert először éppen csak a kőről sikerül lefejtenem. Gyönyörű, többkilós példány, vagy 30 cm a hossza, nehezen úszok ki vele a partra, közben a szél kezd viharossá válni. Készítek róla néhány felvételt, majd visszateszem a vízbe.
Visszamegyek a szélvédett, túlsó, keleti parton fekvő D'Lagoon-unkba, itt még nyoma nincs a közeledő viharnak, csak a vacsoránál ered el az eső. Mint minden este, most is az étterem melletti fáról lejön a banán csalogató illatára a mongúz, félénk, de azért röviden többünknek sikerül megsimogatni finom kis bundáját. Ezután már csak a szokásos esti hátizsák-bepakolás következik, a lefekvés előtti ágyinspekció során Andri sajnálatos módon a párnája alatt felfedez egy hatalmas szőrös pókot, (nem vicc, lábaival együtt van vagy 8 cm). Egy ideig hajkurásszuk, eredménytelenül, majd -bár fogalmunk sincs, hová bújt- minden (férfi) logikát nélkülözve helyet cserélünk az ágyban.
Pirkadatkor lemegyek a partra, elbúcsúzni az öt napra otthonunkat adó öböllel, ahol annyi élményben volt részünk. Vajon valaha visszajövünk-e még? Remélem. Reggelire várva kifizetem Mr. Razaknak az addig felgyülemlett összes költségünket, amit minden ház a rendeléseknél egy saját kis füzetkéjébe ír be, ésszerűen megspórolva ezzel a mindennapi pénzezést. Az ötnapos végszámla mindenestül -szállással együtt- alig haladja meg a 600 ringgitet, elég sok pénzünk megmarad, de ez még mindig jobb, mintha elfogyott vagy ellopták volna. A hajó ugyan nem pont 7:50-re jön értünk, de a forróvizes kancsót olyan későn hozzák ki, hogy az éppen elkészített teába éppen hogy csak beleszürcsölünk, amikor Mr. Razak a víz felé mutat és közli: "your boat". Pánikszerűen rohanok vissza a bungalónkba, az összes csomagunk még ott van "az egekben" (a bungihoz több, nagyon magas lépcső vezet). Szerencsénkre ma rajtunk kívül mások is távoznak, és nem ugyanazzal a hajóval, úgyhogy mire a kis csónak kiviszi a többieket a másik hajóhoz és visszajön értünk, én már ott lihegek a közben egyszerre lehurcolt vagy félmázsányi teherrel. Az úton még vagy négy helyen megállunk, Besaron és Kecilen egyaránt, végül csurig tele, 15-en indulunk a szárazföldre. A kormányos nem kíméli a járgányt, valami eszeveszett tempóval tépünk a vízen, a szél majd leszedi a fejünket, a ruhánk meg a hátizsákjaink meg csuromvizesek a felcsapódó hullámoktól.
A partra érve kissé rendbe szedjük magunkat, és mivel a hajó más helyen tett ki, mint ahonnan indultunk, először hátizsákok nélkül elindulok felmérni, hova és mennyit kell mennünk az Oya és Ena-val megbeszélt helyig. Nem sok, úgy 200-300 m, de azért ekkora távra már érdemes felcsatolni a háti- és hasi zsákot. Útközben a part mentén parkoló autók között felismerem a kis fekete, csapott orrú minibuszukat, letesszük mellé a csomagjainkat, a taxisok mindenáron el akarnak minket vinni, de én mosolyogva mutatom nekik, hogy mi ezzel fogunk menni. Ekkor feltűnik Oya, és amikor kinyitja a furgon hátulját és beteszem a hátizsákokat, a taxisok végre lenyugszanak és lekopnak.
Elmegyünk a kávézóba, ahol vártak minket, kiadósan megreggelizek, miközben Ena csak egy kávét iszik, Oya meg papírból egy kis szósszal leöntött rizst. Ekkor döbbenek rá, hogy nem mehet nekik valami jól, amióta elmentek a szigetekről, és hogy ez a mi furikáztatásunk valójában nemcsak egy szívesség, hanem kényszerű jövedelemforrás is. Kuala Krai nem egy turista központ, noha a környékén akad érdekes látnivaló. Mindketten jól beszélnek angolul, különösen az idősebb Oya, aki korábban angol tanítónő volt, de beleunt a mindennapos verklibe, elment dolgozni egy tervező irodába, majd hét évvel ezelőtt a Perhentian Besar-on Ena-val vállálkozásba kezdtek. Saját kezűleg felépítettek hat bungalót, és az étterem feletti kuckóban lakva gyakorlatilag együtt "nyaraltak" a vendékekkel, persze rengeteg gond és munka közepette. Sajnos a bérlő -látván a szomszédban épülő luxusreszortot- nagyszabású, de konkrétan meg nem alapozott terveket dédelgetve felmondott nekik, emiatt voltak kénytelenek elhagyni a szigetet, és az ottani Wanderers' Inn most parlagon hever.
Elmondom nekik, hogy jövőre -kisebb program módosítással- szeretnék visszatérni ide, mégpedig úgy, hogy náluk is töltsek néhány napot: mit gondolnak, mennyire van szükség? Oya őszintén válaszol: szerinte két éjszaka elég, közte pedig meg lehet nézni a Jeram Lintang vízesést. Ha tehát bárki, aki ezt a naplót olvassa netán Kuala Lumpurból vagy a Taman Negarából a Perhentian szigetekre tart, akár repülővel, vonattal vagy busszal (úgy tapasztaltam, hogy ez elég gyakori eset), és szeretne két bájos embert megismerni, egy-két napig vendégszeretetüket élvezni, és ezzel mellesleg segíteni rajtuk, hogy az itteni reszortjuk is mihamarabb felvirágozzék, akkor ne habozzon, mert megérdemlik. Itt a címük: oyaandena@hotmail.com, hivatkozhatsz "Peter and Andrea"-ra.
Kuala Terengganuig elég hosszú az út, több mint 100 kilométer, így van elég időnk beszélgetni. Amikor megérkezünk az ottani reptérre, feltételezem, hogy miután megkapják a 100 ringgitet, el szeretnének búcsúzni, hiszen hazáig még 180 km vár rájuk. Azért megérdezem: "Oya, what would you like to do now?" Mosolyogva a szemembe néz, és azt mondja: "I'd like to sit down with you and talk to you." Nagyot nyelek, érzem, hogy valami alakul. Beülünk a reptér étkezdéjébe, és miután Kuala Besutban kifizettem a reggelijüket, nem kér semmit. A vagány, fiatalabb Ena nem ennyire visszafogott, és én is két annyira finom halat és hozzá kiválóan fűszerett sült tésztát eszem, hogy elhatározom, repetaként még egyszer ugyanezt rendelek, de csak akkor, ha Oya is eszik valamit. Nagy nehezen rábírom, valami ványadt kis sütit választ, van tartása. Közben mindenféléről beszélgetünk, főleg az itteni, meg a nálunk használt fűszerekről, miközben egyszerre csak ártatlanul megkérdezem: "Oya, Ti miért nem esztek sertéshúst, valaki Borneón azt mondta nekem, hogy azért mert védett állat, igaz ez?" Zavarban van, keresi a diplomatikus kitérő utat. Nem mondanám, hogy élvezem a helyzetet, de nem engedem: "Oya, ide mond a szemembe, hiszen barátok vagyunk." Még tart egy kis szünetet, aztán felemeli felém a tekintetét és csendesen de kimondja: "Because it's dirty". Mindketten érezzük, ez az, most lettünk igazán barátok. A gép indulásáig ekkor még több mint két óra van hátra (ez a gép is késve indul), de inkább megyünk becsekkolni, hadd mehessenek már haza, meg ezek után már úgyis nehéz lenne bármiről is beszélgetni.
A Kuala Lumpuri reptéren körbejárjuk a boltokat azzal, hogy majd belül, a Duty-free-ben veszünk valamit a megmaradt ringgitekből, közben az utolsó Air Asia járatunknál is félórás késést jeleznek. Miután hiába várunk arra, hogy a monitoron megjelenjen a Check-in megnyitása, 50 perccel az indulás előtt odamegyek érdeklődni. Erre a pali leszúr, siettet, hogy azonnal csekkoljunk be, tudnom kellene, hogy a nemzetközi járatokra 3 órával az indulás előtt már be lehet csekkolni, ezért ki sem írják a táblára(!?). Meg különben is, hogy akarunk Bankokba repülni, ha nincs is érvényes vízumunk? Megnyugtatom, hogy ott lehet a reptéren csináltatni, villámgyorsan megszabadulunk a két nagy hátizsáktól és egy félemeletet lerohanunk a kilépési immigration felé, ahol beállunk az öt hosszan kígyózó sor egyikének végére. A senki földjén azután meglepődve tapasztaljuk, hogy itt bizony egyetlen Duty Free bolt sincs, legalábbis az indulási oldalon biztosan nem. (Az érkezésiről nem tudok nyilatkozni, mert bár rövid időn belül már harmadszor járunk ezen a reptéren, mindháromszor belföldi járattal érkeztünk.)
Bangkokig nem egész két órás az út, közben egy órát az időeltolódás miatt vissza is kapunk. Szükségünk is van rá, mert az ide úton "elpazarolt" vízumot most a reptéren kell pótolni. A "Visa on Arrival" procedúra tiszta röhej. Miután az ember kitölti az otthoni vízumkérő lappal szinte azonos nyomtatványt és ad egy fényképet, meg 1000 Bahtot, egy irodában kb. negyed óráig molyolnak, majd egy elmosódott pecséttel az útlevél űjabb oldalát teszik használhatatlanná. Ezek után szólítanak, személyesen elkísérnek a külön e célra fenntartott, az irodától 10 méterre levő immigration pultig, ahol egy másik pecséttel érvénytelenítik az előbbi pecsétet. A lényeg persze az, hogy eközben beszednek 1000 Bahtot per kopf.
A reptér külső halljába érve szokásunk szerint felliftezünk az indulási szintre, ahol gyorsabban lehet taxit fogni. Immár ismerős vidéken járunk, sajnos a fiatal taxisunk nagyon gyámoltalan, nehezen tör utat az esti csúcsban, miközben az öreg taxis rókák sorra lehagynak minket, majd amikor már lehetne menni, akkor is beáll a középső sávba és 70-80-al bandukolunk. De az igazi poén a városban jön, mert amikor már közel járunk a szállodához, nekem kell navigálnom, hogy merről közelítse meg, mert fogalma nincs arról, hogy melyik utca merre egyirányú...
A Bangkok Palace változatlanul szuper, a recepciós libák változatlanul nem tudnak angolul, de még csak nem is értik, amit az ember mond, és baromi jellegtelen drapp színű egyenruhájuk lett. A szobában az eddigi vízforralón, kávén, teán és napi két palack vízen kívül viszont egy nagy tál mindenféle gyümölcs is vár, két tányérral és vászonkendőbe csavart evőeszközzel. Sajnos a kedvenc kajáldánk már bezárt, bár egy sor egyéb van a környéken, ki kell mennünk egészen a Petchburi-re, hogy Andri igényeinek megfelelőt találjunk. Ott viszont gyanútlanul halat kérve kihoznak nekem egy vajban úszó, ponty méretű "állatot", a fejet leszámítva leküzdöttem, a belsőségek tekintetében (benne voltak!) meg a mellettem "hűségesen" üldögélő macska segített. Napi záróakkordként örömmel állapítom meg, hogy a nagy Chang egy év elteltével is 37 THB a 7 Eleven-ben.
Reggel a svédasztalos reggelinél a kínai turisták hatalmas falkákban árasztják el az éttermet, komoly harcot kell velük vívni a szabad asztal megszerzéséért, a pirítós gépnél, stb. Tolakodóak, gátlástalanok, bunkók (Andri üzenete haza: gyerekek tanuljatok kínaiul, hamarosan szükségetek lesz rá...).
Ma egyébként az egész utazásunk legfárasztóbb "trekkingjét" abszolválom, Andri meg a számára legélvezetesebbet, pedig mindketten ugyanoda megyünk: reggel 9-kor a 38-assal kibuszozunk a világ legnagyobb szabadtéri piacára, a kb. 15000 standból álló Chatuchak hétvégi piacra, ahol délután 3-ig szinte szünet nélkül rójuk a piac utcáit, fülledt sikátorait, a kellő páratartalomról az időnként szemerkélő eső gondoskodik.
Andri élvezi, hogy -szavaival élve- nem kell szakadó esőben, minden lepésnél az életünkért harcolni, se pióca, se csúszós gyökerek, az út sima és vízszintes, viszont rengeteg ember és embertelenül sok áru mindenfelé, sok pénzt itt lehet hagyni. Az első két órában körbejárjuk a standok ennyi idő alatt bejárható csekély hányadát, rutinosan nem veszünk semmit, csak felmérjük a választékot és az árakat, miközben azért már ötleteket gyűjtünk a vásárláshoz. Már a D'Lagoonban kinéztem magamnak Gerry Allen "Marine Fishes of South-East Asia" c. szuper jó könyvét, ami az ottani étteremben esténként a vacsora alatt kézről kézre járt, és a vendégek egymásnak mutogatták ki milyen halat látott aznap sznorklizás közben. Az egyik nagy standnál, ahol igazából csak használt könyveket látok rákérdezek, és csodák csodája, a könyv 5(!) másodpercen belül a kezemben van, mégpedig vadi új, és még 100 bahtot le is tudok alkudni a 900 Bahtból! Nagy az öröm. Nagyon tetszik egy kis asztali lámpa, meg egy nagyon szép mintázatú, de súlyos étkezőkészlet, végül az előbbi mellett döntünk, már csak a nevetséges ár (240 baht) miatt is. 200-200 baht magasságában ajándékként veszünk még egy pár könnyű gyolcs inget meg praktikus sokzsebű nadrágot, majd megebédelünk az egyik piacszéli kis étkezdében, ahol a rendelésnél ugyan támad némi zavar (bármit kérünk, arra "finiszd" a válasz), de végül -amilyük még van- az nagyon finom.
Délután visszamegyünk a szállodába, lépten-nyomon állatfigurák alakjára metszett bokrok szegélyezik az utat. Eredetileg a vásárolt csomagok lerakása és további városjárás a cél, de a tegnap estéhez hasonlóan a fáradságtól azonnal elalélok, és csak két óra múltán térek magamhoz. Ekkor -nagyobb programra már nem lévén idő- lefürdünk és elmegyünk masszázsra, majd a közeli kedvenc kajáldánkba eszek egy nagy tál maryland rákot Singhával, mindkettő igen jól esik. A nap befejezéseként a 60-assal bebuszozunk kicsit nosztalgiázni a Khaosan-ra, de itt végül is már semmi újat nem látunk, csak az egyik CD-s pult mellett jót ropó fiatalokat kapok lencsevégre, úgyhogy ha majd ötödször vetődünk errefelé, :-)) akkor ezt már valószínűleg kihagyjuk.
A tegnapihoz képest komótosabban kelünk, mégis egész jó kis programot hajtunk le az utolsó napon is. Délelőtt a 73-assal elbuszozunk a Siam térre, ahol az MBK Centerben még néhány ajándékot meg 6 üveg kontaktlencse folyadékot veszünk (hazai rendelés, drasztikusan olcsóbb, ötödannyiba kerül mint nálunk), majd a nehéz teherrel -a változatosság kedvéért a 93-assal- visszabuszozunk a Pratunamba. A kalauz sajnos egy megállóval korábban tessékel ki minket a buszból (az egyik korábbi beszámolómban említettem, hogy itt sajnos a buszmegállók nem a kereszteződések közelében vannak, hanem nagyjából két nagyobb kereszteződés között félúton, innen adódik a félreértés). Így viszont elég sokat kell gyalogolnunk a szállóig, ahol megszabadulva a csomagoktól kisvártatva ismét útnak indulunk, a 72-essel a Thewesbe, elhaladunk a virágpiac mentén, ahol csodálatos dolgokat lehet látni. Thewesből vagy tíz kilométert hajózunk felfelé a Chao Phrayán, egészen Nonthaburiig, az expressz hajó végálomásáig. Innen még kb. ugyanennyit kellene magáncsónakkal megtenni, ahhoz, hogy egy háromórás kirándulás keretében megnézzük Ko Kret szigetén a Mon (kézműves) falut. Tervünket azonban két dolog is meghiusítja, egyrészt röviddel Nonthaburiba érkezésünket követően leszakad az ég (eddig is sokat esett itt az eső, de mindig csak elviselhetően, enyhén szemerkélve), másrészt a csónakos szemérmetlenül magas összeget mond (500 bahtot), ami az addigi hajóútunk 18 bahtos költségéhez képest kissé túlzásnak tűnik, lealkudni meg nem sikerül. Így -hogy történjen is ott valami- zavarunkban veszünk egy megpucolt durian darabot, amit mindketten ez alkalommal máris kétszer eszünk: először és utoljára, nagyon nem nyerte el tetszésünket a fád, lé nélküli, vajszerűen kenődő "gyümölcs".
Kárpótlásul visszafelé majdnem a másik végállomásig, egy teljes órát hajózunk, aminek köszönhetően megnézzük a Silom (gazdag kereskedelmi negyed) egy részét is, látunk egy érdekes de drága kézműves múzeumot-boltot és egy sor pazar drágaköves ékszerüzletet. Hogy ne csak buszozzunk, jegyet váltunk (bénázunk egy kicsit) majd felszállunk a Sky Train-re is. Agyongyalogolva, 6 óra táján érünk vissza a hotelbe. Még időben lemegyünk egyet úszni, majd beülünk a jaccuzi medencébe, ami önmagában felér egy masszázzsal. Ennek ellenére egy búcsú masszázsra is elmegyünk, kedvenc közeli kajáldába megesszük utolsó vacsoránkat, megisszuk utolsó Singánkat (aminek most egészen rájöttem az ízere, korábban túl gyengének tűnt a Changhoz képest), megvesszük holnap hajnalra a reggelit, és beülünk az internet kávézóba megírni az utolsó beszámolót.
E pillanatban kevesebb, mint 24 óra választ el az otthontól, de ebbe benne van egy nagyon fárasztó repülés. Megyünk pakolni, hogy legalább két órára lehajtsuk még a fejünket, mielőtt hajnali háromkor kitaxizunk a Don Muang reptérre.
Hajnali kettőkor jön a szokásos durva ébresztő. Egy gyors tea-, majd kávékészítés, 3/4 3-kor kicsekkolás a hotelből. Rejtélyes okból minibár használat címén kifizettetnek 15 Bahtot (akármelyik ott található tétel jóval többe kerül). Mindegy, a taxis már kinn vár, begyújtja a rakétákat, 120-szal suhanunk a még viszonylag gyér forgalmú alsó úton. Becsekkolunk, újra lerójuk a kétszer 500 baht reptéri kilépési illetéket, a King Power-nél veszünk egy Black & White-ot meg egy Balantines-t, és felszállunk az Aerosvit VV172 kijevi járatára. A középső oszlop bal és középső (leg**arabb) ülése jut nekünk, ez utóbbi közös karfáját már előzőleg kisajátította egy méretes bamba ukrán, miközben a felesége és lánya a szomszédos kettős ülésen ülnek. Vagy huszadszor végigszenvedjük a "hogyan kell a biztonsági övet becsatolni, oxigénmaszkot és a mentőmellényt felvenni, hol vannak a vészkijáratok, stb." mondókát, és elindulunk. Myanmar felett végre kitolják az italos kocsit, de mire a mi sorunkhoz érnének, olyan örvénybe kerül a gép, hogy a vörösboros üveg felborul, és néhány utast lelocsol. Gyorsan visszavonulnak a kocsival, a kapitány elnézést, megértést kér, de a kocsi már többé nem kerül elő, és a lelocsolt utasokkal, szőnyeggel sem foglalkozik senki.
A szokásos gyötrelmes 9 óra 20 perc következik, már megszoktuk, hogy aludni nem igazán tudunk. Érdekes módon főleg a repülés első fele telik lassan, utána mintha felgyorsulna az idő. Köszönhető ez annak is, hogy az előttünk ülő, roppant beszédes, de rokonszenves fiú értékes információkat közöl az általuk éppen bejárt Angkorhoz vezető útról, az ottani viszonyokról, árakról és a nagy szerelmünkről, Koh Phanganról. Tőle tudjuk meg, hogy az Oya által ígért ételreceptek alapján talán otthon is elkészíthetők lesznek a maláj különlegességek, mivel Pesten van egy remek fűszerbolt, amiben gyakorlatilag bármilyen fűszerkülönlegesség beszerezhető.
A kijevi kiszállás némi felüdülést jelent, de a tranzitban való négyórás várakozás letaglóz. A pesti járatra azonban már a közeli hazatérés tudatában ismét jó hangulatban szállunk fel. Otthon kánikula fogad, de nem bánjuk, három hét közel 100 százalékos páratartalom után ezt már könnyedén elviseljük. Szép volt, jó volt, rövid volt.
Utazásunk hosszas és alapos előkészítése busásan megtérült, a három hétből sikerült a lehető legtöbbet kihozni. Habár ért némi veszteség (a Kuchingi minibuszban elvesztettem a Leatherman-emet, és Kuala Lumpur valamelyik kávézójában elhagytam a Malaysia LP-t), mindez eltörpül a rengeteg új élmény, baráti kapcsolat, az izgalmas állat- és növényvilág, az iszlám békés arcának megismerése mellett, nem is beszélve a két rendkívüli szerencsés kimenetelű eseményről (elvesztett pénztárca visszaszerzése ill. a kókuszdió melléesése).
Többen is kérdezték: mi tetszett jobban, Thaiföld vagy Malajzia? A válasz nehéz, és biztosan erősen szubjektív, márcsak azért is, mert bár Thaiföldön már háromszor járva csupán a fővárosát és három varázslatos szigetét ismertük meg, Malajziában ugyan most voltunk először, viszont sokfelé jártunk. Noha szomszédos országok, nehezen vethetők össze, Malajziában a latin betűs írás ill. a gyakoribb és jobb angol nyelvtudás miatt otthonosabban érzi magát az ember, a helybéliek még a thaiaknál is kedvesebbek, segítőkészek, de nem tolakodóak, ugyanakkor a thaiak csendes, befelé forduló budhizmusa rokonszenvesebb a sok tekintetben álszentnek tapasztalt iszlámnál, a müezin hangos, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkit felébresztő hajnali harsonájánál, a joggingos de négy csadoros feleséggel vonuló férfiaknál.
Ha egyértelmű állást kellene dönteni, akkor Thaiföldet mondanám, mert mindig az első szerelem a legmélyebb, vagy ahogy Rod Stewart énekli: "First cut is the deepest". Ez azonban korántsem zárja ki azt, hogy akár jövőre újra Malajziába menjünk, hiszen még annyi mindent lenne jó ott megnézni illetve újra látni.
