El Camino Francés, a Szent Jakab útja másodszor.
2014. szeptember 7.-én nekivágtam, hogy újra végigjárjam ezt a csodálatos utat. Ezúttal nem egyedül indultam, hanem Évivel, egy pár évvel ezelőtt megismert kedves ismerősömmel. Ahogy tavaly, most is a Pireneusok lábánál fekvő franciaországi Saint Jean Pied de Portból indultam és egészen az Atlanti óceánig jutottam el, ahol viszont jóval többet időztem mint tavaly, ráadásul hospitaleroként szolgálva a muxíai Delfín albergben. Az alábbi oldalakon olvashatjátok, hogyan is teltek ezúttal az Úton töltött napjaim.
Vasárnap, 2014.09.07., 0. nap: Budapest - Párizs - Bayonne - Saint Jean Pied de Port
20 km autóval, 1500 km repülővel, 85 km autóbusszal, 6 km metróval, 700 km TGV-vel és 53 km minivannal, ez a mai nap rövid összefoglalója. Soha többé Párizson keresztül! Violával, akivel már az út előtt váltottunk néhány e-mailt az utolsó szakaszra szükséges taxis fuvar foglalása ügyében már Ferihegyen találkozunk. A Budapest - Párizs repülőút ugyan menetrend szerint percre pontosan lezajlik, a bonyodalmak ezután kezdődnek. Eredetileg úgy terveztük, hogy ha az időbeosztás jól alakul, akkor a repülőgép leszállása és a TGV indulása közötti idő alatt éppen le tudnánk gyalogolni a Port Mailot (reptéri tranzit busz végállomása) és a Gare Montparnasse közötti 6 km-es távot, miközben megnézhetnénk egy-két útbaeső nevezetességet. A reptéri tranzitbuszra szóló jegyet kiadó automata előtt azonban már hosszú sor áll, emiatt a tervhez képest már több mint félórás késéssel indulunk el a reptérről. És amikor az egy órás buszozás után végre beérünk Párizsba és közeledünk a Porte Mailot-hoz, egy alagút lezárása miatt az autóbusz közlekedési jelzőlámpákkal teletüzdelt kerülőt kénytelen tenni, amivel további késést szedünk össze.
Amikor Porte Mailotnál végre leszállunk a buszról már világos, hogy a tervünknek lőttek, örülhetünk, ha metróval elérjük a vonatot. A beauvoas i reptéren Feri, egy újabb magyar zarándok csatlakozott hozzánk, így már négyesben loholtunk, keresve a metró lejáratot. Ekkor szerencsére valaki megmutatta, merre jutunk az 1. vonalra. Lenn a jegykiadó automatáknál újabb sor állt, Viola ügyes volt, és mindannyiunknak megvette a jegyet. Az én jegyem viszont nem akarta nyitni a kaput, végül egy kerékpáros ember segített rajtam, neki egy szélesebb kapunk kellett a biciklivel bemennie, és amikor áthaladt, megtartotta nekem a kaput. Nem sokat, talán két megállót mentünk az 1. vonalon. A kiszálláskor, a 6. vonalra való átszállás előtt Éva pánikolni kezd, nem találja a menetjegyét. Nincs idő keresni, földalatti folosók labirintusán hosszan gyalogolva elérjük a 6. vonal végállomását. A jegyre szerencsére nincs a továbbiakban szükség, viszont a szerelvény áll, csak áll, és a percek fenyegetően telnek. És amikor végre elindul és megtesz egy megállót, újra álldolgál...
A Szajna partja előtt a szerelvény kifut a felszínre, egy hídon halad át, és így leglább egy pillanatra látjuk az Eifel-tornyot, elvetélt gyalogos városnézési tervünk egyik pontját. A hatalmas pályaudvaron viszonylag könnyen igazodunk el és találjuk meg a vonatunkat. A mi kocsink "persze" a vonat elején, azaz a bejárattól, illetve a fejállomás peronjának végétől legtávolabb van. Már jelzik a vonatunk közeledő indulását, amikor Éva még az ilatszerboltban szemüveget próbál, lévén a sajátját otthon felejtette. A hátunkon a kis, a hónunk alatt a még lefóliázott nagy hátizsákkal futunk a vonat mellett, és épphogy csak felszállunk a kocsinkba és felpakoljuk a nagy zsákokat a vonat elindul. Leülni még nem volt időnk, igaz nincs is hova, körös körül, így a helyjegyes helyeinken is fiatal francia lányok ülnek, feltehetően Párizsba tett iskolai kirándulásról hazatérőben. Energikus "sicc!!!"-el elkergetem őket a helyünkről, nem tudom, hogy a franciák ezt hogy mondják, de hatott, a lányok nevettek egyet és átültek máshová.
A TGV a szabad pályán 300 km/ó sebességgel halad, de sok a lassú szakasz, sőt a nyílt pályán való álldogálás is van. Ötórás vonatozás után percre pontosan érkezünk Bayonne-ba, de a beígért minivan sehol. Viola, aki tudja a számunkat, akcióba lép, kicsit várni kell, de legalább nem vertek át minket. Többen vannak, akik nem foglaltak taxit, próbálnak hozzánk csatlakozni, de a minivanban nincs több szabad hely. A minivant egy energikus és szimpatikus fiatal nő vezeti, láthatóan nem először teszi meg ezt az utat, többnyire jóval a megengedett sebesség felett száguldottunk. Ennek köszönhetően elég gyorsan érjük el Saint Jean Pied de Portot. Este fél hét lehet, sötétedésig van még vagy három óra . Az óvárosba vezető főkapu előtt még fényképezkedünk, majd belépünk az öreg falak mögé, ahonnan csak mintegy 50 méterre található a szállásunk. Eredetileg ugyanis a szállást anyagi okokból az óvároson kívüli részre foglaltuk, de végül -valószínűleg túlfoglalták magukat- ugyanannyi pénzért átirányítottak bennünket ide, a Rue de la Citadelle utcába. Kicsomagoljuk a dolgainkat, ekkor veszem észre, hogy nincs meg a kis hátizsákom, ami a repülőút alatt velem volt. Abban vannak a zarándok útleveleim, a biztosítási papírom, a visszafelé repülútút papírjai és egyéb nélkülözhetetlen dolgok, amiket az ember nem tesz a feladandó poggyászba. A taxiban még egészen biztosan nálam volt, úgyhogy csakis az utcán, a városfal előtt hagyhattam, ott ahol fényképezkedtünk. A szállásunk nincs messze onnan, de 20 perc elteltével mégis nem túl sok reménnyel indulok a keresésére. Csodák csodája, a hátizsák érintetlenül ott fekszik, ahol hagytam, csupa becsületes ember lakhat itt, vagy senki nem vette észre, bár ez kevésbé valószínű, mert távolról is jól látható helyen feküdt.
Kiveszem az összetolt botokat a nagy hátizsákból, és igyekszem beállítani a kellő hosszra. A botok azonban minduntalan összecsúsznak, csak később jövök rá, hogy idegességemben ellenkező irányú tekeréssel igyeztem őket rögzíteni. Az adott pillanatban viszont erre nem jöttem rá, ehelyett a botokat szétszedtem, és egy belül található csavaron állítva sikerült fixálni. Rövid kipakolás után elindulunk egy kis sétára. Először felmegyünk a Citadellába, ahonnan festői kilátás nyílik az egész városra és környékére. Megkeresem az otttani geoládát, majd a városfal mögött húzódó sétányon végighaladva még egy másik trükkös rejtést, amit szöveges segítség nélkül aligha találtam volna meg. Visszafelé még bemegyünk az utcánk felső részén található zarándok irodába és bepecsétéltetjük a Credentialunk-ba az első pecsétet. Sötétedés után az ég beborul, hirtelen nagy vihar kerekedik, esik mintha dézsából öntenék, a mennydörgést pedig visszhangozzák a környező hegyek. A mai fülledt napnak jót tesz ez a változás, és a holnapi nappal kapcsolatos aggodalmunk alaptalan.