El Camino Francés, a Szent Jakab útja másodszor.
2014. szeptember 7.-én nekivágtam, hogy újra végigjárjam ezt a csodálatos utat. Ezúttal nem egyedül indultam, hanem Évivel, egy pár évvel ezelőtt megismert kedves ismerősömmel. Ahogy tavaly, most is a Pireneusok lábánál fekvő franciaországi Saint Jean Pied de Portból indultam és egészen az Atlanti óceánig jutottam el, ahol viszont jóval többet időztem mint tavaly, ráadásul hospitaleroként szolgálva a muxíai Delfín albergben. Az alábbi tartalomjegyzék egyes napjaira kattintva olvasható, hogyan is teltek ezúttal az Úton töltött napjaim.
Hétfő, 2014.09.15., 8. nap: Viana - Navarrete
A vianai donatívos (adományos) szálláson reggelit is kapunk, dobunk is pénzt a ládikóba, majd még pirkadatkor, kellemesen hűvös időben elindulunk kifelé-lefelé a dombon fekvő városból. Ahogy tavaly is, Logrono előtt lekanyarodunk a Las Canasi madár rezervátum felé, ahol "ellenőriztem" a tavaly megtalált geoládát :-). Az előttünk tornyosuló felhők nem sok jót jósolnak, és valóban, éppen hogy visszatérek a padhoz, ahol letettük a hátizsákjainkat, elkezd esni az eső. Beöltöztünk, majd kb. egy óráig megyünk a csendes esőben, egyáltalán nem vészes. Az eső még Logrono előtt eláll, így a híd előtti pad alá benyúlva azonnal megtalálom azt a mikroládát, amit tavaly nem tudtam elővenni, mert a padon akkor kitartóan ült egy bánatos képű fiatalember.
Logroňoban végigsétálunk a Camino útvonalát képező Calle Rúa Viejan, mégnézzük a Szent Jakabról elnevezett forrást és termplomot, a tartományi patlament díszes épületét, fényképezkedünk egy zarándok szobornál, bemegyünk egy Supermercado-ba egy kis élélem kiegészítésért. Néhány körforgalmom és hosszú sugárúton végigmenve, a La Laguna és San Miguel parkokon keresztül kisétáltunk a városból a La Grajera szabadidős terület felé. Amikor a hatalmas park közepén lévő tóhoz érünk, már javában süt a Nap, Leülünk a tóparton fekvő bár teraszára, rendelünk egy-egy tejeskávét, levesszük cipőinket, zokniainkat. Pecsételtetünk a credencial-ba, elkérjük a wifi jelszavát, sütkérezünk a Napon, szóval egy jó óráig nagyon jól érezzük magunkat. De aztán menni kell, Navarrete-ig még van legalább 5 km és jócskán benne vagyunk a délutánban. Az út egy darabig ide-oda kanyarog, majd kiér a Logrono-Burgos autópálya mellé, ahol a zarándok először találkozik a drótkerítésbe font keresztek sokaságával. Az út egy ideig emelkedik, majd amikor lejtőbe vált, megjelenik a "bika" több méter széles és magas, egyébként szinte csak kétdimenziós szobra, amit hosszú rézsutos rudak támasztanak, stabilan tartva a nagy lapokból összeállított alakot nagyobb szél esetén is.
Navareteben már közben elkezdtek feltöltődni a szállások, a város elején lévő alberg, ahol tavaly csak hárman aludtunk, és még egy másik is már "completo", a municipalban, a legfelső szinten lévő szobában még akad néhány szabad hely, így azt gyorsan elfoglaljuk. Itt találkoztam a korombeli Mirekkel, az egyetlen csehhel az egész út alatt, de mivel nem különösebben érdekes ember, néhány mondatos társalgás után már nem foglalkozom vele. Ugyanakkor az alattam lévő ágyra István, egy újabb magyar érkezik, ő vele még egy jó pár napon át találkozgatunk, de mindig csak délután, a szállásokon, mert a hatalmas batyujával imbolyogva, nagy fájdalmak közepette, fájdalomcsillapítókat szedve lassan jár, be nem járatott cipője anyira feltörte a sarkát. István is korombeli, egyszerű, csak magyarul beszélő barátságos vidéki ember, néhai Molos, mára erdőt és többholdas birtokát járó vadász. Azon nyomban megkínál a saját főzésű pálinkájával, és annak alapján, amit kongói vadászútjáról mesél, meg vagyok győződve arról, hogy van belőle még vagy 3 liter az ormótlanul gömbölyű batyujában. De nem volt, a maradékot osztotta meg velünk.
Zuhanyozás és mosás után levonulok a többfunkciós (étkező, konyha, társalgó) közös helységbe, ahol érdekes módon a mosógép is be van építve a konyhai pultba, mégpedig annak pont a közepén. Meglepő módon senkit nem zavar, hogy egy francia hp lehozta a szennyesét, és mivel a mosógép már ment, letette s konyhapultra és elment. Közben mások közvetlenül a pultra vetett bugyi, és egyéb ruhanemű mellett szeletelik közömbösen a zöldségüket a salátájukhoz vagy valami mást készítettek a vacsorához, nekünk meg habzik a szájunk az idegességtől, pedig csak közvetve vagyunk érintve. Kicsit sétálunk a Cirauquíhoz hasonlóan épült, egy magasabb dombot fél ellipszis alakban körülölelő városban, vacsorához veszek egy San Miguelt, reggelihez meg egy joghurt kvartettet.
A visszafelé úton egy bár teraszán keresztül rövidítünk, ahol a pincérnő -meghallva magyar beszédünket- megkér, hogy várjunk egy pillanatig. Beszalad a bárba, ahonnan a magyar kolleganőjével tér vissza, aki itt telepedett le, jól érzi itt magát, boldog. Azért örül annak, hogy egy kicsit anyanyelvén beszélgethet velünk. Az alberg előtti padon utána még egy kicsit ücsörgünk, kiértékeljük eddigi élményeinket.