El Camino Francés, a Szent Jakab útja másodszor.
2014. szeptember 7.-én nekivágtam, hogy újra végigjárjam ezt a csodálatos utat. Ezúttal nem egyedül indultam, hanem Évivel, egy pár évvel ezelőtt megismert kedves ismerősömmel. Ahogy tavaly, most is a Pireneusok lábánál fekvő franciaországi Saint Jean Pied de Port-ból indultam és egészen az Atlanti óceánig jutottam el, ahol viszont jóval többet időztem mint tavaly, két hétig hospitalero-ként szolgálva a muxía-i Delfín albergben. A naplóm oldalain olvashatjátok, hogyan is teltek ezúttal az Úton töltött napjaim.
Szombat, 2014.09.27., 20. nap: La Virgen del Camino - Hospital de Orbigo, 27,1 km
Két hosszabb szakasz után egy lájtosabbat tervezek erre a napra. A célt nem tűztem ki pontosan, csak annyit, hogy Hospital de Órbigo-ig mindenképpen eljutok, és onnan kezdve egy kertes alberget fogok keresni. Azt is eldöntöttem, hogy a tavalyihoz képest eltérő útvonalat választok, egyrészt azért, mert a Villar de Mazarife-beli Jesús alberg túl közeli lenne és egyébként nincs értelme újra megtenni a néhány kilométeres kerülővel járó csendesebb, de semmi különös látvánnyal nem járó utat. Kissé tartok a Virgen del Camino-ból nyílegyenesen kivezető autóút menti meneteléstől, de meglepő módon a Leónba vezető főút nem nagyon forgalmas.
Földúton, sík vidéken menetelve az gyaloglás egyáltalán nem fárasztó, csak unalmas, mindaddig, amíg be nem érem az utat teljes szélességben elfoglaló birkanyájat. A nyájat hátulról egy ember és két kutya zárja, az elejét nem látom, és csak amikor kilépek a földút és az országút közötti füves részre látom, hogy egy hatalmas nyájról van szó, amit nem lesz egyszerű kikerülni. Egy rövid ideig megpróbálok a buckás füves részen kocogva előzni, de aztán eszembe jut, hogy tavaly hasonló terepen mekkorát pereceltem megzúzva bordáimat, emiatt inkább visszatérek az útra, és a nyáj szélén töröm magamnak az utat. A félénk állatok hanyat-homlok menekülnek, egymásra nyomulva egyrészük előbbre igyekszik, mások meg igyekeznek lemaradni. Egy jó ideig küzdök, amíg elérem az elől menő embert. Szóba elegyedek vele, így tudom meg, hogy az andalúziai és extremadurai nyári szárazság idején a juhoknak nem jut elegendő eledel, ezért felhajtják őket a leóni hegyekbe, és ilyenkor, az ősz beköszöntével térnek velük vissza. "Mit gondolok, hány juhot terelnek" - kérdezi tőlem az ember. Háromszázat? - kérdezem vissza. - "Más!" (több), mondja. Ötszázat? - "Más, más!", Nyolcszázat? -"Más!" Végül kiderül, hogy 900 juhot és 5 kost terel három kutya és a két ember.
Nem sokkal ezután, Villadangos del Páramo előtt, Hospital felé félúton egy tipikus főútmenti camiónos bisztró következett. Betértem egy kávéra. Ad már ott ült, mondom neki lelkesen: "Te is láttad azt a hatalmas nyájat?" - "Nem láttam, milyen nyájat?" - kérdezi vissza ártalanul. Erre felkapom a vizet - "Ad, ne csináld, hogy nem láttad, előttem értél ide, nem tudtad őket kikerülni, nem látni", érvelek. "Persze hogy láttam, el is beszélgettem velük" - mondja flegmán. Látván, hogy mennyire feljhúzott, nem ugrat tovább, de ilyen ez a pali. Együtt indulunk tovább, még egy közeli ivókútnál is együtt csillapítjuk szomjunkat, de aztán ellépek, ő ugyan korábban indult, én viszont gyorsabban járok nála. Megmondtam, hogy mi az elképzelésem a mai végcélről, egyetért, O.K., akkor majd találkozunk.
Hospital előtt pár kilométerrel a Camino áttér a főút baloldaláról a jobbra, ugyanakkor elbújik egy sűrű bokorsáv mögött, aminek több előnye is van: árnyékot ad, nyeli a zajt és port és a legfőbb, hogy ismét egy kis szedrezésre van alkalom, amire legutóbb Villafranca Montez de Oca előtt volt mód. Aztán végre megjelenik Hospital de Órbigo víztornya, jellegzetes szép építmény, itt, a "páramo" (puszta) vidéken több ilyen is van. A kertvároson áthaladva elérem a város büszkeségét, a 19(!)-lyukú középkori kóhidat, ami egy széles medren ível át, ám víz csak az első két ív alatt csordogál. A hídon menve videózok, a végén elérem azt a hosszú padot, ahol tavaly jót ettem-ittam. Most csak röviden megpihenek, hiszen még nem tudom meddig jutok ma el. Nem vagyok különösen fáradt, az idő szép, ezért továbbra is egy kertes alberg a cél. Továbbsétalok a szűk köves utcán, fejből tudom, hogy hamarosan a Karl Leisner, a máltai rendhez tartozó alberghez érkezem, ahol magyar hospitalerók váltják egymást kéthetes turnusokban. Kíváncsiságból benézek, korábban már láttam képeket az alberg belső kis kövezett udvaráról, de azokból nem derült ki, hogy a bejárattal szemközti átjáró egy tágas kertbe vezet. Gyors döntést hozok -végülis ezt kerestem- maradok, Kati és Orsi(?), a soros hospitalerák rokoszenvesek, olcsó a szállás (5 euro) és még wifi is van. Egy ideig válogatok, hogy a több hálóterem közül melyiket válaszam, de aztán gyorsan döntök, mert közben többen érkeznek. Elvonulok zuhanyozni, kimosok és közben lassacskán arra jutok, hogy nem rossz hely, de nem is annnyira jó, hogy kihagyhatatlan. A kert ugyan nagy, de eléggé elhanyagolt, egy nyitott fészerben, tönkrement mikrohullámú sütő, PB palackok és egyéb limlom, a wifi döcög, a natúr faasztal és székek felületa ragad a vastag zsírrétegtől, legyek tucatjai nyüszögnek körülöttük, Megjelenik a pap, a ház egyetlen állandó lakója, elbeszélgetünk, elmondom a zarándoklat utáni tervemet, erre felírja az adataimat, örülne ha itt is egyszer szolgálatba állnék. "Talán egyszer"- mondom óvatos udvariassággal, de nemcsak az előbb vázolt állapotok miatt nem gondolom komolyan, a papra ugyanis naponta főzni kell, erre pedig még akkor sem lennék hajlandó, ha tudnék fözni.
A kertnek és az erős napsütésnek azért örülök, mert még a polárt is ki tudom mosni. A kertben nincs annyi légy és jó pár, tőlem nagyon különböző felfogású emberrel tudok elbeszélgetni. A kövérkés és toleráns izraeli fiú szimpatikus, a provokatívan harsány nagyszájú maláj lány már kevésbé. A harmadik, egy hoszú szőke, göndörhajú csinos lány nem nagyon szól bele a beszélgetésünkbe. Ekkor még nem sejtem, hogy hamarosan vele és édesanyjával jó barátok leszünk.