2015. július 7.-én nekivágtam, hogy újra végigjárjam a Santiago de Compostelaba vezető zarándokutak egyikét. Az Északi úton (Camino del Norte) indultam el, majd folytatásként a Camino Primitivot választottam. A francia-spanyol határ nyugati végén fekvő Irúnból indultam és az Atlanti óceánig jutottam el, ismét viszontlátva Muxíát. Az alábbi oldalakon olvasható, hogyan is teltek ezúttal a napjaim.
2015.07.08., 1. nap: Irun - Pasai Donibane
Reggel, még sötétben az éppen csak résnyire nyitható erkélyajtón keresztül kipréseltem magam a keskeny erkélyre, hogy bevegyem az előzőnap kimosott zoknikat. Vizesek voltak, letekintve az utca csillogó úttestjére világos volt, hogy már éjjel esett az eső. Kinyújtva a kezem megállapítottam, hogy éppen nem esik. Feltűztem a vizes zoknikat a hátizsák tetejére, és elindultam. Alighogy kiléptem az utcára és tettem tán húsz lépeést, elkezdett szemerkélni. Felhúztam hát az esővédő huzatot a hátizsákra, és leszegett fejjel elindultam. Hiába voltak meg a mobilomba az egyes szakaszok nyomvonalai, rögtön az első lehetőségnél nem aszerint mentem. Szerencsére az alternatív út sem volt hosszabb, csak helyenként magasabb füvön vezetett, így a nadrágszárak már az út elején átáztak.
A városból kiérve hamarosan emelkedni kezdett az út, egyre meredekebben. 4 km megtétele után, a templom méretű Guadelupe kápolnánál már csaknem 200 m-rel voltam a tengerszint felett. Röviddel ezt követően az út alternatívát kínált: a Camino a hegy oldalában a gerinc alatt úgy 200 méterrel halad, de van egy út a hegygerinccen is, amely amellett, hogy jó időben pazar kilátást nyújt, a nevezetes helyek geoládákkal vannak megjelölve. Otthon arról ábrándoztam, hogy bárcsak jó idő fognék ki, most viszont legalább nem fájt annyira a szívem, mert a beteg hátam miatt amúgy sem lettem volna képes odáig felmenni.
A szállásról még egy népesebb csoporttal indultam egyidőben, de kápolna után már csak az olasz fiúval bandukoltunk. Kezdetben próbáltam hozzá beszélni, de nem válaszolgatott, valószínűleg nem nagyon tudott angolul, ezért néhány kilométer után lehagytam. Ekkor már bőrig, azzaz alsónadrágig el voltam ázva, egykedvűen róttam a kilométereket. Pasai Donibanehez közeledve távolban előttem megjelent egy apróbb termetű lány, és ekkor megint belém nyilalt az aggodalom: ő az aki az utolsó ágyat fogja elfoglalni az ottani Santa Ana zarándokszálláson. Párszáz méterrel odébb a lány azonban lekanyarodott az útról, helyette egy energikus léptű fiatal fiú ért be, aki csak akkor vett némileg vissza a tempóból, amikor a festői szoros felé meredeken levezető betonúton megcsúszott és elesett, szerencsére nagyobb baj nélkül. De végül ő sem a szálláshoz sietet.
A városka feletti magaslaton, a Santa Ana templom épületében található mindössze 14 fős zarándokszálláshoz kevéssel fél 11 előtt értem. Az ajtó melletti tábla szerint a szállás 16 órakor nyitott, így hát több mint öt és fél óra időm volt, hogy rendbeszedjem magam. Volt is mit, hiszen nemcsak csuromvizes voltam, a nadrágszárak meg sárosak, de a leállás miatt fázni is kezdtem. Az eső ugyan közben elállt, de 15-17 foknál nem volt több, és a Napnak nyoma sem volt. A templomot körbejárva és a környéket is átvizsgálva arra jutottam, hogy nyugodtan meztelenre vetkőzhetek és miután szárazra törülköztem, felvehettem a váltó ruhát. Megörültem, amikor a templom egyik oldalán két fém mosdótálat találtam, remek a várakozás idejét részben mosással töltöm. Nagy volt a csalódás (és a szentségelés), amikor kiderült, hogy a víz a házon belül el van zárva. De legalább a szárítóköteleket nem szedte be a "gondos" hospitalero, és mivel a templom ezen oldalán erősen fújt az öböl felől a szél, a ruha, zokni, sapka és minden egyéb gyorsan száradt.
A rendbeszedéssel persze egy óra sem telt el, és még miután megettem a Decathlonban vásárolt négy 80 gramos Go-Protein szeletek egyikének felét, még akkor sem. Már azt fontolgattam, hogy a hátizsákot a bejárat mellett hagyva lesétálok az öböl partjára, de a falon levő információs tábla nyomatékosan felhívta a figyelmet, arra, hogy ne tegyem. Rendben, akkor itt kell délután 4-ig rostokolni, de addig mi legyen? Elkezdtem babrálni a mobilomat, és látom, hogy innét alig harminc méterre egy geoláda található, amely nyilván a templomot mint idegenforgalmi látványosságot hivatott bemutatni. A láda igen gyorsan meg lett, így hát az idő nem sokat lépett előre. Már 13 óra körül járt az idő, amikor egyszerre csak megjelent az a kóreai fiú, akivel előző este az irúni konyhában futottunk össze. Kiderült, hogy még Irúnban úgy eltévedt, hogy egy hatalmas kerülővel, úttalan utakon küzdötte fel ide magát. Egész jól beszélt angolul, rokonszenves is volt, így ettől kezdve az idő lényegesen gyorsabban repült.
Nagy volt a meglepetés (és magamban újabb csendes szitkozódás), akikor 16 órakor a hospitalero belülről nyitotta ki a szállást. Ez az alak egész idő alatt benn volt, és nem nyitott ki, pedig érkezésemkor biztos, hogy hallhatóan megrángattam a kilincset! Meg volt lepődve, hogy csak ketten vagyunk, mondván, hogy előző nap még a földön is aludtak. Miután bejelentkeztünk, lezuhanyoztunk és végre megszabadultunk a hátizsákjaintól, Shi-Fun-nal, ahogy a kóreai fiút hívták lementünk az öböl egyik oldala mentén húzódó Pasai Donibane vagy másnéven Pasai San Juan-ba. Nagyon hangulatos kis városka, a nem caminózó baszkok és egyéb spanyolországiak kedvenc nyaralóhelye, ennek megfelelően meglehetősen magasak voltak az éttermi árak.
Rövid bámészkodás után ezért úgy döntöttünk, hogy inkább a supermercadoban veszünk némi hideg élelmet, amivel azután kiültünk egy partmenti padra. Jót nevettem, ahogy a barátom birkózott a háromszögű ömlesztett sajt fóliájának kibontásával, láthatóan először akadt ilyen a kezébe. Végül kisétáltunk egészen az öböl kijáratáig majd visszafelé még megnéztük, honnan fogunk másnap áthajózni a mindössze 140 méter széles öböl túlodalára. Mivel a várakozás során még egy közeli geoládát fedeztem fel, a szállásra visszatérőben ezt is "levadásztam". A kellemetlenségek ellenére összességen jó emlékeim vannak erről a napról, a rossz idő ellenére egész jól viseltem a sétát, igaz csak 17 km volt, a többség az első napon San Sebastianig ment (27 km).
2015. július 7.-én nekivágtam, hogy újra végigjárjam a Santiago de Compostelaba vezető zarándokutak egyikét. Az Északi úton (Camino del Norte) indultam el, majd folytatásként a Camino Primitivot választottam. A francia-spanyol határ nyugati végén fekvő Irúnból indultam és az Atlanti óceánig jutottam el, ismét viszontlátva Muxíát. Az alábbi oldalakon olvasható, hogyan is teltek ezúttal a napjaim.