El Camino harmadszor

2015. július 7.-én nekivágtam, hogy újra végigjárjam a Santiago de Compostelaba vezető zarándokutak egyikét. Az Északi úton (Camino del Norte) indultam el, majd folytatásként a Camino Primitivot választottam. A francia-spanyol határ nyugati végén fekvő Irúnból indultam és az Atlanti óceánig jutottam el, ismét viszontlátva Muxíát. Az alábbi oldalakon olvasható, hogyan is teltek ezúttal a napjaim.

2015.07.17., 10. nap: El Pontarón de Guriezo - Santoňa

Reggel készítettem egy teát, megettem a joghurtokat, és kényelmes tempóban indultam el vissza, a folyón átvezető híd felé. Fogalmam sincs, hogy az amerikaiak hol töltötték az éjszakát, mert az albergben végül csak heten voltunk, Kimen kívül még három német lány futott be, míg én a bárban voltam. A híd után az N-634-es rendesen emelkedni kezdett, 3 km-en belül 170 m-rel feljebb jártam, majd 1,5 km-rel Hazas (Liendo) előtt hasonló meredekséggel ereszkedtem le a tengerszint közelébe.
A környezet kellemes volt, de semmi érdekesett nem tartogatott, eltekintve Liendo nyílegyenes utcájának 3 km hosszban igényes teraszkövekkel kikövezett járdájától. Gyorsan faltam a kilométereket, mégha Hazastól Laredoig hátralévő 4,5 km-en gyakorlatilag azonos magasságig tartó fel- és lemenetel következett. Közvetlen Laredo előtt, még elég magasról csodálatos kilátás nyílt a város hosszan elnyúló homokos öblére, melynek elnyújtott északi csückétől csak 400 m-re fekszik Santoňa.

A magasból lesétáltam a város keleti szélén fekvő óvárosba, ahol két geoláda hűlt helyét találtam meg. Az egyik rejtek az öblöt keleti oldaláró lezáró Atalaya hegyen átfúrt alagút (Túnel de Laredo) bejárata előtti padra lehetett egykor egy mágnessel erősítve, a másik a 120 m hosszú alagút végén található Puerto Viejo (Régi kikötő) néven ismert elhagyatott, kietlen sziklás öbölben. Innen visszafordulva elindultam Laredo 4,6 km hosszú öblös tengerpartja mentén annak északi végére, hogy onnan majd kishajóval áthajózzak Santoňába. Útközben meg szerettem volna valamit nézni a mobilon a santoňai alberggel kapcsolatban, de ekkor a kijelző elsötétült. Nem tudtam a készüléket se be-, se kikapcsolni, időnként ránéztem, egyszerre csak a térképes alkalmazás kérdezi, hogy jelentse-e a hibát. Ekkor kiléptem a programból, belépve meg közölte, hogy nem találja a kártyán a térképet. Na jól nézek ki, gondoltam, akkor valószínűleg a fényképek is eltűntek.

Ebben a nem éppen vidám hangulatban érkeztem a "hajóállomásra", ami alatt egy mindenféle kikötői infrastruktúra nélkül homokos földnyelvet kell elképzelni. A homokon és néhány, hozzám hasonlóan tanácstalanul lézengő emberen kívül szószerint semmi, se egy tábla, stég vagy kikötő bak. Érdeklődtem egy helyinek látszó embertől, annyi volt a válasz, hogy "valahol itt" fog kikötni. Eközben Santoňa felől már közeledett egy közepes méretű kishajó, a mozgásából próbáltam kitalálni, hogy végül hol fog partot érni. Egy végső manőver miatt vagy 40 métert tévedtem, a hajó orra a sekély vízben kissé felfutott a homokra. A hajóból fürgén kiemeltek egy rámpát, miután a túlsó partról érkezők kiszálltak ezen mentünk fel. Mivel a mobil ekkor nem működött, az egész kikötői manővert és az átkelést a sportkamerával vettem fel.

A túloldali rendes kikötőben, miután kiszáltam a kishajóból emlékezetből elindultam az alberg irányába. Eközben ismét megpróbáltam bekapcsolni a mobilt, és lám "megjavult", minden a helyére került, úgyhogy tudtam a Locusban (valamennyi utamon használt térképes alkalmazás) követni, ahogy közeledek az alberghez. A térkép szerint a La Bilbaina alberg a város központi terén található. Odaérve jobbára üzleteket, bankokat látok, gyanús volt, hogy itt egy alberg is elférne. Akárkit kérdeztem, hogy hol van itt az alberg, fogalmuk nem volt. Így aztán bementem a közeli bárba, a tulaj rendes volt, kijött velem az utcára és mutatta, hogy vissza a térre és ott jobbra. Megnéztem hát a tér másik oldalát, de ott sem láttam, ekkor rámszólt egy kis emberke: "az alberget keresi?" Kiderült, hogy ő a hospitalero, egyben az alberg tulajdonosa, és az alberg bejárata egy jellegtelen kopottas zöld ajtó volt, mellette egy A4-es lap az alberg nevével. Egyébként be sem tudtam volna menni, mert az ajtó kulcsra nyílt, amit csak ezután kaptam meg.

A szállásadó mindazonáltal nagyon készséges volt, felvezetett az emeletre, ahol több szoba is volt, láthatóan itt korábban egy igen tágas lakás lehetett. Kivételesen az egyik emeletes ágy alsó fekhelyét választottam, mivel a faágy gyerekágyak mintájára körül volt deszkázva, így fenéken araszolva az ágy végi lépcsőig elég nehezen kászálódtam volna le róla, ugyanakkor azt is láttam, hogy az alsó és felső ágy közötti hézag nem annyira szűk, hogy fejbeveverés nélkül ne tudjak felkelni. Elsőként érkeztem az albergbe, és egy jó ideig egyedül is voltam. Feltérképezve a hátrahagyott maradékokat, találtam a hűtőben egy félig megkezdett literes San Miguelt. Sajnos kb. kétnapos lehetett, mert már nem habzott, de hideg volt és a szénsav egy részét is még megtartotta. Az egyébként 10 Eurós szállás megérte az árát, mivel a házigazda süteményekkel készült és gyakorlatilag korlátlan volt a tea és kávéfogyasztás is. Estére azonban az alberg teljesen megtelt, nem tudom, hány szobából állt, de mindegyikben volt 6-8 fekhely. A szobák egy része a térre nézet, de péntek lévén tartva a hétvégi zajosabb éjszakától inkább egy udvarra néző szobát választottam. Innen ugyan nem valami épületes kilátás volt, viszont ez a szoba teraszra nyílt, ezáltal sokkal jobb volt a levegője. A szobába többek között megérkezett Jüraté, a litván lány, aki Castro Urdialesből ezek szerint nagyot ment, kereken 35 kilométert és Mónika, egy német tanárnő, akinek véresre kisebesedett sarkára adtam vízálló tapaszt.

Nagyon korán volt még, én meg a rövid (20,1 km) és nem túl megerőltető táv után tele energiával, megnéztem, hogy hol van az itteni geoláda. Elég körülményesnek látszott a megközelítése, a város felett magasan álló, napoleoni időkből (1810) származó erődítményen is túl, ahova közvetlen út nem vezetett. Visszamenve egészen a kikötőig csak egy nagy kerülővel lehetett elérni azt az egyetlen odavezető utat. Útközben a színház (Teatro Casino Líceo) előtti kis téren találkoztam, egy santoňai szobrász, Victor de los Ríos (1909-1996) Federico García Lorca költőt, José Ortega y Gasset filozófust és esszéírót, valamint San Juan de la Cruz-t (Keresztes Szent János) ábrázoló mellszobraival. Egyáltalán nem bántam meg ezt az oda-vissza kb. 5 kilométert, mert egyrészt volt rá időm és útközben is utamba került több látnivaló, másrészt ahogy egyre feljebb kerültem, úgy egyre szebb lett a kilátás a Santoňára, a Laredo közeli végére és a "las marismas" (a mocsarasok) vidékére, amelyeken keresztül másnap megyek tovább. Felértem a Fuerte del Mazo névre hallgató erődítményhez, a bejárata zárva volt, a rácsokon keresztül bekukkantva kihaltnak tűnt. Az addig szépen kikövezett út elfogyott, sziklás talajon elbugdácsoltam egy ugyancsak sziklás szurdokig ahol néhány métert óvatosan leereszkedve hamar ráleltem a ládára. Biztos volt benne, hogy ez a láda meg lesz, a geoládászokon kívül ilyen helyre nemigen téved merő véletlenségből más.

Visszaérve a városközpontba meg mindig fiatal volt az idő. Itt is találtam egy BM supermercadot, a változatosság kedvéért most egy pár kolbászt vettem, egy doboz fürtös paradicsomot, egy nagy darab kemény sajtot (ulia nem volt) és egy tábla csokoládét. Borom még volt (az a vacak, az előző BM-ből), Ensaimadat nem találtam itt sem, de az albergbéli sütiellátásnak hála nem is volt rá igényem.

Az alberg előtti tér közepén egy takaros kioszk áll, az tér egyik sarkában pedig Miguel de Cervantes szobra, talapzatán lévő táblán a Don Quijote 1605-ös legelső kiadása első fejezetének bevezető soraival: "La Mancha egyik falujában, melynek nevére nem akarok emlékezni, élt nemrég egy nemesember, olyasféle akinél a fogason dárda és régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara".

Előző nap Főmenü Következő nap