Camino Francés, Finisterre y Muxía, 43 nap, 960+140 km
2013. június 19. és július 23. között jártam végig az El Camino-t a Pireneusok lábánál fekvő franciországi
Saint Jean Pied de Porttól az Atlanti óceánig, majd még egy további egy hetet töltöttem Galíciában.
Ez idő alatt 960 km-t gyalogoltam átlagban 10 kg körüli hátizsákkal és 140 km-t anélkül.
Több mint 3400 fényképet készítettem, ezekből 1356 szerepel az alábbi naplóbejegyzésekben.
Útközben mintegy 80 geoládát kerestem, ebből 66-ot meg is találtam, két harmadukat hátizsákkal a hátamon.
Az alábbi naplóban olvasható, hogyan is éltem meg én ezt az életre szóló élményt.
Szerda, 2013.06.19. - 1. nap: Saint Jean Pied de Port - Roncesvalles
26 km, 1250 m fel, 500 le, három keresett, egy megtalált láda, 8 óra. A megadott idő alatt itt és a továbbiakban is mindig az indulás és érkezés közötti teljes idő értendő. Fizikai állapot: kifogástalan, se vízhólyag, se fáradtság, a roncesvallesi Albergue de peregrinos-ban a földszintről kettesével vettem a lépcsőket fel a 3. emeletre, ahol max. 38 további zarándoktársammal fogok aludni, és akik közül sokan halálosan kifáradva már a délutánt is végigaludták. Roncesvallesben két szállás van, a másik a régi Itzandegia, amit akkor nyitnak ki, ha ez megtellik. A jelen, 2011-ben teljesen felujított szállás 10 euro, van wifi, és az egész kifogástalanul tiszta és jól szervezett.
Azért, hogy a hozzátartozóim nagyon ne izguljanak, a napló helyszíni írásakor sok negatívumot kihagytam, így pl. azt a tényt, hogy idén február és április között heten vesztették életüket a pireneusi átkelésnél: ötük halálát a hirtelen időjárásváltozás okozta kihűlés okozta, egyvalaki eltévedt a ködben és valahol a mélybe esett, és egy nő pedig, miután megtette az egész szakaszt, a roncesvallesi recepció pultjánál esett össze, és már nem tudtak rajta segíteni.
Röviden a mai napról: Az albergből röviddel fél nyolc előtt léptem ki, majd átmentem a szemközti zarándok irodába beszerezni még egy pecsétet. Ezután elindultam a festői Rue de Citadelle utcán lefelé a folyóhoz, ahol kicsit fényképeztem. Rövidesen a Porte de Espagne falánál találtam magam, ahol egy ideig hiába kerestem az ottani geoládát, de úgy látszik túl türelmetlenül, mert éreztem, hogy vár a Camino. Innen kezdve az út meredeken emelkedni kezdett, és ezt a kedves szokását a következő 20 kilométeren megtartotta.
Sorban hagytam le a világ minden sarkából származó zarándokokat, mígnem a hatodik kilométer táján beértem Michaela-t, egy langaléta dán leányzót, aki egészen jó tempót nyomott. Annyira jót, hogy ettől kezdve végig együtt mentünk. Orissonnál, a nyolcadik kilométeren volt némi kísértés megállni egy sörre, de megálltam, így aztán csak a 13. km táján, a Virgen de Biakorri (biakorri szűz) szobránál álltunk meg röviden, majd a 17. km-nél, a Rolland forrásnál ebédeltünk. Én Mackó sajttal és műzlivel kínáltam meg Michaelát, ő engem mogyoróvajas saját sütésű kenyérkével és keserű csokival, úgyhogy végül olyan jól laktunk, hogy a csomagolt kaja megmaradt -akkor még azt hittem, hogy- vacsorára.
Ebéd előtt még egy ládát kerestem sikertelenül, kissé távolabb volt az úttól és egy igen meredek szakaszon, még kb. 40 métert kellett volna lefelé mászni és attól tartottam, hogy a nedves füvön elég nehéz lesz (így is az volt) visszamászni az útra. Roncesvalles előtt 2 kilométerrel azért csak sikerült egy klasszikus nagyobb dobozos ládát megcsípni, szegényes tartalma nem különbözött a hazaiaktól. A szálláson összeismerkedtünk Christine-nel, egy szimpatikus new yorki fényképésznővel és kocsma tulajdonossal, aki kis szakaszokat megtéve már korábban is járt a Camino-n, így már hármasban mentünk vacsorázni, ami ismét pompás volt, remek vörösbor kíséretében. Lassan lámpaoltás lesz, holnap nagyon laza napot tartok, csak 12 kilométert megyek, mert az otthonról való indulás előtt néhány nappal beparáztam, hogy a legnehezebb első nap után alig fogom vonszolni magam, és az addigi ütemezést átterveztem. Szerencsére nem így történt, ellenkezőleg, eddig minden annyira szuper, hogy ha így folytatódik, jövőre is jövök :-).
