Camino Francés, Finisterre y Muxía, 43 nap, 960+140 km
2013. június 19. és július 23. között jártam végig az El Camino-t a Pireneusok lábánál fekvő franciországi
Saint Jean Pied de Porttól az Atlanti óceánig, majd még egy további egy hetet töltöttem Galíciában.
Ez idő alatt 960 km-t gyalogoltam, átlagban 10 kg körüli hátizsákkal és 140 km-t anélkül.
Több mint 3400 fényképet készítettem, ezekből 1356 szerepel az alábbi naplóbejegyzésekben.
Útközben mintegy 80 geoládát kerestem, ebből 66-ot meg is találtam, két harmadukat hátizsákkal a hátamon.
Az alábbi naplóban olvasható, hogyan is éltem meg én ezt az életre szóló élményt.
Péntek, 2013.06.18.21. - 3. nap: Vizcarret - Zabaldika
Kb. 27 km, kb. 7:30 perc alatt. Hogy miért csak "kb." az a továbbiakból hamarosan kiderül. Reggel 7-től bőségesen megreggeliztünk, elbúcsúztunk kedves házigazdáinktól, Barbarától és Istvántól, akik nemcsak remekül elláttak minket, hanem mindvégig élvezhettük társaságukat, majd fél 9 előtt 5 percel Tommal, az angol diákkal, és Emillel, volt NBI-es kosárlabdázóval kiléptünk az esőbe. A boka problémával küzködő Tomot sajnos hamar hátrahagytuk, és a számos emelkedőn és lejtőn is jó tempót diktálva 2 óra alatt Zubiriben (10 km) voltunk. Itt tettünk egy kb. 1 km-es kitérőt egy geoláda kedvéért, de nem érte meg, mert a cache 4 m magasan volt egy reklámtábla valamelyik betűjébe rejtve, és mégha le is vettem volna a hátizsákomat, az esőben semmi kedvem nem volt felmászni. Vettünk egy kis kaját is (kenyeret, kekszet), majd folytattuk az utat Larasoana felé.
Miután megkerültük a tájban csúfos sebet ejtő magnezit művet, fenn a tetőn elnéztünk egy jelet, és rossz irányban menve, hamar egy széles, lezárt vaskapuhoz érkeztünk. A kaput balról ki lehetett egy kis ösvényen kerülni, és mivel az jól ki volt taposva, nem fogtunk gyanút, előző nap meg aznap is már éppen elég kaput nyitottunk ki, és zártunk be magunk után. Hamarosan kiderült, hogy most viszont egy zárt területre tévedtünk, mert amikor egy hasonlóan lelekatolt másik kapuhoz értünk, előtte kívülről (mint utóbb tapasztaltuk) "Belépés tilos" tábla volt. Ezt a kaput megkerülni nem lehetett, átmászni sem lehetett rajta, de a mellette lévő laza szövésű fém kerítéshálót meg lehetett annyira emelni, hogy gyakorlatozó katonák módjára átkússzunk alatta, miközben az eső kitartóan esett. A túloldalon az ösvény hamarosan elfogyott, arra kényszerítve bennünket, hogy egy mély és gyors sodrású folyamon átugorjunk. Emil itt jól elnyalt, de a kedvünk töretlen maradt, mégha a mobilt ekkor ki kellett kapcsolnom, mert annyira vizes lett, hogy elkezdett rendellenesen viselkedni. Bal kézről az előbb átugrott, egyre hatalmasabb és hangosabb, immár három méteres kanyonyban hompolygő zuhatag, jobb kézről egy egyre meredekebb és szűkülő, bokros-füves lejtő, amely felől szintén egyre tisztábban hallatszott egy másik zuhatag. Elmentünk a két folyam összefolyásáig, ahonnan már mélyen magunk alatt láttunk a Camino-t, rajta éppen egy zarándokot, de ahhoz kb. 100 m erejéig madárrá kellett volna válnunk, hogy mi is oda kerüljünk.
Nem volt más hátra, vissza kellett fordulni, és mivel a balodali folyamról már tudtuk, hogy azon átjutni lehetetlen, a később észlelt jobboldali folyam közelében maradva addig mentünk visszafelé, amíg egy kevésbé meredek szakaszon lejutottunk a partra, és egy szűkebb pontján át tudtunk jutni a vizen. Persze út egy száll sem, méterenként küzdöttük előre a bokrok között, amikor is egyszer csak megláttam egy kidobott hatalmas traktor gumit. Soha így még nem örültem szemétnek, tudtam, hogy nem lehet messze az út. Éppen kiléptünk az utolsó sűrű bokrok közül, amikor jött egy újabb zarándok, akit hatalmas üdvrivalgással köszöntöttünk, elég meg volt lepődve, el nem tudta képzelni, honnan kerültünk oda. Ettől kezdve Roberttel, a 32 éves, rokonszenves kaliforniai főiskolai történelemtanárral már hármasban folytattuk utunkat. Ő csak Larasoanáig akart menni, de meggyőztem, hogy jöjjön velem Zabaldika-ig, mert az ottani alberg sokkal jobb. A tervezett 23 km helyett a mai nap a fentiek miatt kb. 27 kilométeresre sikeredett, a mobil kikapcsolása miatt pontosan nem tudom. A mai nap nehezebb volt az elsőnél, főleg a szűnni nem akaró eső miatt, amitől alsógatyáig vizes lettem, polár pulóveremből csavarni lehetett a vizet, a cipőmben is tocsogott, még jó, hogy reggel lekezeltem szarvasfaggyú krémmel a lábfejemet, mert így nem lett vízhólyagos.
A mai szakasz utolsó részét, mintegy harmadát tehát hármasban tettük meg. Larasoanát kihagytuk, áthaladtunk Akerretán és csak Zuriáin-ban, az Arga folyón átvezető hídon álltunk meg, hogy zoknicserével némileg javítsunk a komfort érzetünkön - csekély eredménnyel, mert egy-két percen belül az új zokni ugyanolyan vizes lett, mint az előző. Aztán még vagy 4 km-t mentünk, miközben még kétszer kereszteztük az Argát. Zabaldikánál elbúcsúztunk Emiltől, aki abban a pillantaban még nem tudta, hogy a 4 km-rel arrébb lévő Trinidad de Arre-ba vagy egészen Pamplonáig (9 km) megy-e, mi Roberttel meg nekivágtunk a zabaldikai kolostorhoz vezető utolsó 200 méternek, ami önmagában nem egy távolság, csak az volt a gond, hogy közben vagy 50 métert felfelé is kellett menni. A szálláson Alex, a Barcelonában elő holland hospitalero fogadott, aki (akkor még éppen nem értékeltem a humorérzékét) azzal kezdte, hogy ma nekem kell elkészíteni mindenki számára a vacsorát. Kétségbeesett képpel magyaráztam, hogy ez nem egy jó ötlet, mert nem tudok főzni, szívesen terítek, mosogatok, csak hadd ne főzzek. A bitang egy jó ideig élvezte a helyzetet, de aztán megbocsátottam neki, mert parádés vacsorát rittyentett, cserébe valóban mindenki után (voltunk vagy tízen, végül nagy késéssel Tom is befutott) elmosogattam. Tomnak persze a megtett további kilométerektől nem javult a bokája, de volt egy fiatal olasz csávó , aki alig tudott lejönni a lépcsőn, annyira fájt az egyik térde.
Estefelé kisütött a Nap, mindenki igyekezett a ház előtt kiteregetni vizes cuccait, tisztogatni, szárogatni bakancsait. Vacsora után elmentünk az alberggel egybeépült templomba misére, és utána fel a harangtoronyba, ahol megkongathattam Navarra legrégebbi, 13. századi harangját. Nyugodt éjszakánk volt, a négyágyas szobában Robert-tel csak ketten aludtunk. Ez a zabaldikai szállás volt az utolsó otthonról lefoglalt hely, hogy holnap meddig jutok, hol szállok meg, azt ebben a pillanatban az izgalmas bizonytalanság homálya fedte.