Camino Francés, Finisterre y Muxía, 43 nap, 960+140 km
2013. június 19. és július 23. között jártam végig az El Camino-t a Pireneusok lábánál fekvő franciországi
Saint Jean Pied de Porttól az Atlanti óceánig, majd még egy további egy hetet töltöttem Galíciában.
Ez idő alatt 960 km-t gyalogoltam, átlagban 10 kg körüli hátizsákkal és 140 km-t anélkül.
Több mint 3400 fényképet készítettem, ezekből 1356 szerepel az alábbi naplóbejegyzésekben.
Útközben mintegy 80 geoládát kerestem, ebből 66-ot meg is találtam, két harmadukat hátizsákkal a hátamon.
Az alábbi naplóban olvasható, hogyan is éltem meg én ezt az életre szóló élményt.
Szombat, 2013.06.22. - 4. nap: Zabaldika - Puente de la Reina
36,8 km, 8:10 perc. További hírek hamarosan, de a naplót előbb file-ba kell írnom, ugyanis tegnap rövid ideig bepánikoltam, mert úgy tűnt, hogy az egész eddigi naplóm elveszett. Roberttel 8:20-kor frissen indultunk, egy ideig még egy igen keskeny és sáros ösvényen, a "vadonban" mentünk, de hamar elértük Pamplona óvárosát (8,2 km). 9:50-kor elbúcsúztunk, Roberttel többet már nem találkoztam. Hamarosan egy magyar házaspár által üzemeltett, Caminoteca nevű bolt előtt vártam a tízórai nyitást. Erika sajnos csak negyed tizenegy előtt jelent meg, kedvesen "legorombítottam", vigasztalásul ingyen adott nekem egy gumi botvéget (egyébként 1,5 eurót kóstált volna!) ahelyett, amit még az első napon hagytam valahol el. A boltban hagytam a hátizsákot, felmentem a várfalra, ahonnan remek kilátás nyílt a "semmire", ráadásul a nagyobb része rekonstrukció miatt le van zárva. Gyorsan visszamentem a csomagomért, és immár ezzel folytatva a városon átvezető meglehetősen hosszú utat mondhatom, hogy Pamplona nem igazán varázsolt el. Az emberek viszont aranyosak, előbb egy autós piros lámpánál hevesen integetett kifelé, hogy ne arra, hanem amarra menjek, majd egy nagy parkban egy másik ürge terelt a jó útra, egyszer meg a GPS-nek köszönhetően magam korrigáltam, amikor éreztem, hogy nem jó úton vagyok (egy ideje hiányoztak a jelek).
Pamplona utáni következő, két alberggel is ellátott Cizur Menor-t elérve összeakadtam egy fiatal olasz csókával, aki a szabad ég alatt alszik, és Santiago-ban megfordul, és az igazi zarándokok módjára visszafelé is megteszi az utat (később több ilyen emberrel is szembetalálkoztam). Szombat lévén a településen különféle gyerekprogramok voltak, és az egyik helyen egy asztalka, rajta jó nagy szeletekben egy tepsi csoládés piskóta süti és forró csoki. Amikor elhaladtunk mellette, szóltak, hogy vegyünk, sőt megkérdezték, hogy kérünk-e repetát? Több se kellett, bevágtam még egy sütit és forró csokit, és mivel dél körül járhatott, ezzel az ebéd le is volt tudva. Még csapoltunk friss hideg vizet, és elindultunk a mai nap szószerinti csúcspontja, a Megbocsátás magaslata (Alto da Perdón) felé. Félúton, Guenduláin romjai felé vezető út menti elágazásnál találtam egy geoládát, majd elindultam a romokhoz (kb. 1 km kitérő). Az odavezető út szépen lassan elfogyott, előbb nagyobb köveken kellett átbukdácsolni, majd térdig érő fűben menni. Az egyik helyen volt a fűben egy gödör, amibe a bal lábbammal sikerült belelépni, ettől megbillentem, balfelé előre estem és a hátizsák még jól benyomott, aminek követketében a bal lengőbordáim alácsavarodtak, mintha szivart akarnának magukból készíteni. Hogy ezután kb. egy hónapig nehezen esik a mélyebb légzés, a köhögés, a nevetés és a hason alvás, azt már a szörfözés tanulásakor elszenvedett hasonló eseményekből tudtam, szerencsére ez most csak egy bő hétig tartott, mert fűbe ás nem a kemény szörfdeszkára estem.
A Camino-ra visszatérve elkezdődött a hosszú és erőteljes emelkedő, ami kb. annyira volt megterhelő, mint a Muzslára való felmenetel (hátizsák nélkül :-) ). Fent, a gerincen ott sorakoztak a 15-ös kazánlemezből készült zarándokok, fotó persze készült. Átmenve a gerincen rögtön meglett az ottani geoláda, majd megkezdődött a 3 km hosszú lemenetel, öklömnyi köveken. Itt sorra hagytam le az embereket (nem mintha egyébként nem), hihetelen, hogy akinek voltak is botjai, az se használta jól, csak erőtlenül maga mellett piszkálta a köveket. Utergáig az út nagyon hosszúnak tűnt (az is volt), de mivel az idő még csak fél három körül járt, nem álltam meg. Ennél hosszabb már csak a következő faluig, Murazabal-ig tűnt az út, de ekkor már éreztem, hiába vagyok már eléggé ki, meg tudom csinálni a második kitérőt (2,8 km) az Ermita de Santa Maria de Eunate-ig.
Az eunatei kolostorhoz abban a tudatban érkeztem, hogy van ott 9 ágy, remélem nekem is jut egy. Meglepetésemre csak a harmadik csengetésre nyílt ki az ajtó, és a kilépő nővér közölte, hogy egyáltalán nincs ott szálláslehetőség. "Akkor legalább egy pecsétet kaphatok?" - mondtam, valószínűleg nagyon elkeseredett képpel, mert némi gondolkodás után megkérdezte, hogy megfelelne-e nekem, ha elvisz a következő városba, ahol van alberg? Hát persze, hogy megfelelt, így esett, hogy -mivel azonnal indultunk- egyrészt nem tudtam megkeresni az ottani geoládát, másrészt az utolsó 4 kilométer nem gyaloglással telt. A nővér a legközelebbi puente de la reina-i albergnél, a Padres Reparadores-nél tett ki, 100 személyes, de sok-sok szobára elosztva, van wifi és csak 5 euro. A hosszú táv miatt viszonylag későre járt, de az alberg mögötti tágas kertben még szépen sütött a nap és enyhén fújt a szél, így gyorsan kimostam a napközben rajtam lévő ruházatot, és estére minden meg is száradt. A kertben sokan pihentek, volt, aki a bringáját, volt aki a talpát ápolta, én meg csak úgy lazán jól éreztem magam.