Camino Francés, Finisterre y Muxía, 43 nap, 960+140 km
2013. június 19. és július 23. között jártam végig az El Camino-t a Pireneusok lábánál fekvő franciországi
Saint Jean Pied de Porttól az Atlanti óceánig, majd még egy további egy hetet töltöttem Galíciában.
Ez idő alatt 960 km-t gyalogoltam, átlagban 10 kg körüli hátizsákkal és 140 km-t anélkül.
Több mint 3400 fényképet készítettem, ezekből 1356 szerepel az alábbi naplóbejegyzésekben.
Útközben mintegy 80 geoládát kerestem, ebből 66-ot meg is találtam, két harmadukat hátizsákkal a hátamon.
Az alábbi naplóban olvasható, hogyan is éltem meg én ezt az életre szóló élményt.
Hétfő, 2013.06.24. - 6. nap: Aeyguí - Torres del Río
30,4 km, 8 óra. Minden nap hatkor kelünk, mégis ma már 6:50-kor elindultam, és rögtön a kezdetben megint sikerült rátennem +3 kilomérert az útra. Az történt, hogy az albergből kilépve visszatértem a tegnapi sárganyilas útra, amelyen egy két egyéb zarándok is lézenget. Kb. fél óra múlva viszont ez az út befutott egy másik, sokkal több zarándok által járt útra. Voltak közöttük ismerősök is, akiktől megkérdeztem, hogy ugye akkor most jön a borkút. "Nem, már elmentünk mellette" - mondták, így újból idióta módon visszafelé mentem, és magyarázkodtam, de most legalább megérte, mert megkóstolva a bort, rögtön tele is töltöttem az egyik literes üveget. Aztán megláttam a webkamerát, és mivel a kútnál meg volt adva a webcíme, felhívtam a feleségemet, hogy megnézhet. Vagy két percig ott ugráltam előtte mint egy bohóc, integettem, majd felhívtam újra, de kiderült, hogy a kamera éppen üzemen kívül volt :-(.
A mai út a tegnapihoz képest összehasonlíthatatlanul kevésbé volt megterhelő, mégha többet is mentem. Ez részben annak köszönhető, hogy a talaj csak aprókavicsos száraz döngölt földút volt, később még az apró kavicsok is eltűntek. Egy félórás kivétellel megint egyedül mentem, az agyam ugyan kimozdult a "Semmi" dobozból, de semmi konkrétabb nem jutott eszembe, jobbára magamban, magammal beszélgettem (ahogy drága apám gyerekkoromban mondta, szeretek értelmes emberekkel beszélgetni :D). Elég sokat fényképeztem, a képek egy része a Facebookon megtalálható. Nem sok kajám volt, ezért összevontam a reggelit az ebéddel, amire 13 óra körül sor a mai "hivatalos" 6. napi végcél, Los Arcos legelején. Vizet persze útközben gyakran ittam.
Bár az ismerősök közül többen is Los Arcos centrumában levő tágas téren létesített szabadtéri étteremben ettek-ittak, és csábítottak, hogy csatlakozzak, korai lett volna még megállni, ezért két faluval odébb mentem, Torres del Río-ba, ahol nevével ellentétben sem tornyok, sem folyó nem található. Az odáig vezető út egyszerre volt kellemes és gyötrő, kellemes azért, mert már Los Arcosból kifelé jól látszott a Torres del Río előtt közvetlenül fekvő Sansol, gyötrő meg azért mert tudtam, hogy amit látok, az még kb. 9 kilométerre van előttem.
A Casa Mari albergueben találtam egy jó (vég nélküli) ágyat, de alighogy letettem a hátizsákomat és bepakoltam az értékmegőrző szekrénykébe az értékesebb dolgaimat, beköltözött az a két ürge, akikről az előző szállásról tudtam, hogy förtelmesen horkolnak, ezért felmenekültem az emeletre, abban bízva, hogy talán több szerencsém lesz. Belépve a szobába erős vizelet szag ütötte meg az orromat, nem kellett sokat nyomozni, hogy kiderüljön, hogy az előző éjszaka valamely "kedves" zarándoka valószínűleg lusta volt éjszaka lemenni a fölszintről nyíló udvarra, ahol leghátul volt a WC, és egyszerűen belevizelt a vastag takaróba... Miután a takarót kivágtam a szobából és alaposan kiszellőztettem, a szoba lakhatóvá vált. A 7 eurós albergnek állítólag van wifi-je, de senki nem tud kapcsolódni, ezért lementem a közeli La Pata de Oca-ba (10 eurós), rendeltem egy sört 4(!) euroért, itt viszont működik a wifi.
Az udvaron sok szimpatikus és értelmes zarándok volt, amerikaiak, olaszok, mind párban vagy hármasban zarándokoltak, egyedül menő rajtam kívül csak egy örökké sejtelmesen mosolygó szikár korombeli amerikai nő, meg egy nagyon bumburnyák kinézetű, csak németül tudó kövér hapsi volt. Az olaszokkal (Andrea-fiú!, María és Sara) összebarátkoztam, sajnos csak azután, hogy kiadósan megvacsoráztam, mert különben velük ehettem volna lencsefőzeléket csicseriborsóval, merthogy ők így készítik. María igazából nem olasz, hanem argentin, rögtön fel is tűnt, hogy milyen jól beszél spanyolul. Kiderült, hogy most már tíz éve "olasz", és amikor ennek okát firtattam, ellágyult mosolyal csak annyit mondott, hogy "love" :-).