Camino Francés, Finisterre y Muxía, 43 nap, 960+140 km
2013. június 19. és július 23. között jártam végig az El Camino-t a Pireneusok lábánál fekvő franciországi
Saint Jean Pied de Porttól az Atlanti óceánig, majd még egy további egy hetet töltöttem Galíciában.
Ez idő alatt 960 km-t gyalogoltam, átlagban 10 kg körüli hátizsákkal és 140 km-t anélkül.
Több mint 3400 fényképet készítettem, ezekből 1356 szerepel az alábbi naplóbejegyzésekben.
Útközben mintegy 80 geoládát kerestem, ebből 66-ot meg is találtam, két harmadukat hátizsákkal a hátamon.
Az alábbi naplóban olvasható, hogyan is éltem meg én ezt az életre szóló élményt.
Péntek, 2013.06.28. - 10. nap: Grañón - Villafranca Montes de Oca
Mielőtt a mai napról beszámolnék, visszatérek a tegnapi délutánra és estére. A templom étkezdéjében volt egy gitár, az egyik amerikai nő felkapta, és olyan csodálatosan énekelt, hogy leültem vele szemben és videóztam. Közben sokan részt vettünk a közös vacsora készítésében, én paradicsomot, salátát és őszibarackot szeleteltem, az egyik spanyol zarándok paradicsomos húsos tésztát készített.
Este 7-kor elvonultunk misére, a mise végén a pap előre hívta magához a zarándokokat (kb. 30-an voltunk), külön áldását adva, és szerencsés és vízhólyag-mentes utat kívánva Santiagóig. Vacsora után közös mosogatás volt, ekkor -hogy azoknak is jusson munka, akik nem segédkeztek a vacsora készítésénél- kiugrottam kicsit a kocsma elé lerendezni wifin az utolsó üzeneteket, majd mire visszatértem, egy széken álló, enélkül is magas koreai fiú (aki mellesleg mezítláb járja az utat!) előadott egy fennkölt áriaszerű koreai népdalt. Miután befejezte, máris kiáltotta az egyik hospitalera, hogy "Hungría!" Ekkor eszméltem, hogy váratlanul nekem is szerepelnem kell, lévén más magyar nem volt itt. Nem volt sok időm gondolkodásra, és bár ereimben 75%-ban magyar és székely vér csorog, szívem (és népdaltudásom) gyermekkorom miatt félig cseh, így -bocsássatok meg- zsigerből egy cseh népdalt adtam elő, akkora sikerrel, hogy a második strófánál a társaság már dobolta a ritmust az asztalokon, és hasonló tapsvihart arattam, mint a koreai srác.
10-kor felvonultunk a templom végében lévő karzatra Esti imádságra, ahol minenki a saját nyelvén olvasta fel a sorban rákerülő idézetet, majd elmondta az eddigi útja nyomán keletkező érzéseit. Az alvás volt a hely gyenge pontja. A vékony matracok alatt a padló minden fordulásnál nyomott, ráadásul egy szuszogó és egy horkoló férfi közé kerültem, igen közel volt még egy "kompresszor" és a füldugót a sűrű esti program miatt nem tudtam már betenni. Reggel szerecsére a körülöttem alvók hamar eltűntek, így kényelmesen és jól tudtam elpakolni. Hamarosan elkészült a reggeli, és két kávé valamint néhány margarinos-eperlekváros kenyér elfogyasztása után elbúcsúztam a fiatal olasz és spanyol hospitalerától, akik már nagyon várták a vasárnapot, amikor lejár a kéthetes missziójuk, és jön a váltás.
És akkor a mai napról: 28 km, 6 óra 20 perc. A mai útvonalon nagyon sok falu és városka volt. 7:20-kor indultam és 9-re már hármon közülük (Redecilla del Camino, Castildelgado és Villoria de la Rioja) túl voltam, 11-re meg Vilamayor del Ríon és Beloradon is, bár az utóbbi nagyon nem akart előbukkanni. Beloradoban léptem át a John Brierley utikönyve szerinti 10. nap végpontját, innen már minden kilométer ráadás volt. Innen még 2 óra 40 percig mentem, áthaladva Tosantos-on, Vilambistian és Espinosa del Caminon, csak egyszer álltam meg egy árnyas pihenőhelyen inni, zoknit cserélni és valami keveset bekapni.
Itt jegyzem meg, hogy a Camino egyes szakaszainak hosszléptéke nagyon nem egyenletes, az utolsó kilométerek egyre hosszabbak :-). A holnapi végcél nagyon bizonytalan. A mai nap elég sokat kivett belőlem, tegnap nem voltam fáradt, ma igen, és a gond az, hogy a holnapi szakaszon Atapuerca túl közel van (nincs 20 km-re), Burgosz központja viszont túl messze (40 km), közben meg nem nagyon van albergue. Ez persze nemcsak az én gondom, hanem többtucat másik zarándoknak, meglátjuk, ki hogy oldja meg. Minden esetre a holnapi nap e szempontból izgalmas lesz. Már két napja -ahogy lányom kiskorában mondta- "növid nagrágban" gyaloglok, a hőmérséklet egyre emelkedik, a jövő héten már stabil 27-28 fok lesz árnyékban, csak az a baj, hogy árnyék az úton gyakorlatilag nincs.
A mai önkormányzati alberg a forgalmas főút mellett álló nagy épület, ahol az emeleti tágas hálóban kaptam helyett. A katonás hospitalera kezdetben hatalmi szóval igyekezett kijelölni az ágyat azon elv szerint, hogy a terem egyik sarkától indulva telire töltse az emeletes ágyakat, függetlenül attól, hogy valaki éppen alul (ez volt a gyakoribb) vagy felül akar-e aludni. Nekem szerencsére egy felső ágy jutott, de alám egy olyan valakit akart beosztani, akiről tudtam, hogy nagyon horkol. Ez ellen tiltakoztam, az ürge bár kissé megbántódott, de elhúzott a másik sarokba és nemsokára már javában húzta a lóbőrt pedig még csak délután volt. A hospitalera, látván, hogy a teljesen értelmetlen stratégiája csődött mondott (végül amúgyis megtelt az egész terem) szintén bosszúsan kivonult, alám meg egy csinos bögyös nem horkoló német csaj csaj került, akinek nagyon rossz állapotban voltak a talpai, így este egy egész kis ambulanciát rendezett be az ágyán, igyekezve valamelyest rendbe hozni számos vízholyagját. A szomszédos felső ágyat Markus, egy rokonszenves müncheni mérnök foglalta el, alá meg egy ugyancsak csinos bögyös brazil csaj került. A vacsorát Markus társaságában fogyasztottam el, aki finom vörösborral kínált meg. Megbeszéltük, hogy ki mennyit megy naponta, így kiderült, hogy valószínűleg többet nem találkozunk, mert 35 km alá általában nem adja.
Mondtam már, hogy nem nagyon szívlelem a Camino bringásokat? Úgy suhannak el mellettünk, hogy nem csengetnek (nincs is csengőjük), négyszer gyorsabban teszik meg az egész utat, mégis ugyanott aludhatnak, mint mi gyalogosok. Azokkal szemben, akik az első napon a napoleoni úton két méretes oldaltáskával, többnyire tolták a bringát ébred tiszteletem. A többség azonban rikító (piros, sárga, kék), testhez simuló, egy rakás értelmetlen felirattal ellátott mezben, a hátán egy szinte üres, p*csányi háticumóval nyomja a távot, mintha a Tour de France-on lenne, és a fele oda se köszön a gyalogos zarándoknak. Uff.