Camino Francés, Finisterre y Muxía, 43 nap, 960+140 km
2013. június 19. és július 23. között jártam végig az El Camino-t a Pireneusok lábánál fekvő franciországi
Saint Jean Pied de Port-tól az Atlanti óceánig, majd még egy további egy hetet töltöttem Galíciában.
Ez idő alatt 960 km-t gyalogoltam, átlagban 10 kg körüli hátizsákkal és 140 km-t anélkül.
Több mint 3400 fényképet készítettem, ezekből 1356 szerepel az alábbi naplóbejegyzésekben.
Útközben mintegy 80 geoládát kerestem, ebből 66-ot meg is találtam, két harmadukat hátizsákkal a hátamon.
Az alábbi naplóban olvasható, hogyan is éltem meg én ezt az életre szóló élményt.
Szombat, 2013.07.06. - 18. nap: Arcahueja - Villar de Mazarife
A tegnapi ingerszegény nap után egy rendkívül tartalmas, élménydús nap. 32,8 km, 9:05 perc, 4 geoláda Leónban. Arcahuejaban előző nap este felmértem, hogy ládázás nélkül is 30 km lenne az út Villar de Mazarifeig, ezért jó lenne egy napot León-ban maradni. Reggel viszont megérkezett Emil üzenete, hogy mégsem marad Leónban, így sejtettem, hogy -ha be akarom érni- ismét egy nehéz napnak nézek elébe. Nagyon kellemes időben, 6:45-kor vágtam neki az útnak, és a León előtti domboknak, majd az elővárosi házaknak köszönhetően csaknem állandóan árnyékban mehettem. 8:02-kor már ott álltam egy szép nagy kert lelekatolt kapuja előtt, aminek 8-kor kellett volna nyílnia, és ahol az első útbaeső geoláda volt elrejtve.
Rendben, spanyolok, gondoltam, és beültem a reggeli kávéra és tortillára, amire a reliegosi bárban kaptam rá. Fél kilenckor megint a kerti kapunál voltam, de az még mindig zárva volt. Caramba! - szitkozódtam magamban, gyerünk tovább. A Puerta Moneda (régi városi fal kapujánál) kitartó keresés után megtaláltam az első ládát. Nem részletezem, de a Caminóról folyamatosan letérve, sokat fényképezve sorra jártam a történelmileg és építészetileg érdekes helyeket, miközben még további három helyen jártam szerencsével.
Az idő persze rendesen telt, 12-kor még mindig León nyugati oldalának külvárosait jártam. Ekkor az útból még több mint 20 km volt hátra, és persze már régen árnyékmentes hőség uralkodott. Nem sok lelkesedéssel sétáltam kifelé La Virgen del Caminoból, az utolsó külvárosból meleg vízzel a palackomban. Röviddel azelőtt, hogy a Camino alternatívát kínálva kettéválik megpillantottam egy tavacskát, előtte egy kis pléh zarándok szoborral. Lementem a tóhoz ahol a szobor alatti fémcsőből víz csordogált. Nem volt kiírva, hogy iható-e vagy sem, ezért felkiabáltam egy 50 méterrel odébb levő pince előtt ülő embereknek: "Holá, es esta aqua potable?" - "No sé" - válaszolták, majd egy rövid szünet után hozzátették: "Quieres beber?" - "Si" - válaszoltam habozás nélkül, és a forrásnál csak bevizezve sapkámat, felmentem hozzájuk. Rafaelként és Miguelként mutatkoztak be, és komoly ábrázattal hozzátették, hogy mindketten angyalok.
Azonnal megitattak, leültettek a pince fala menti kőpadkára, elém húzták a kemping asztalukat, ami tele volt minden földi jóval. Tiltakozásom ellenére kezembe nyomtak kenyeret, kolbászt, majd még valami különleges sajtból és persze jó vörösborukból is kaptam kóstolót. Utána persze meg kellett néznem a pincéjüket, ahol vacogtam a hirtelen hőmérsékletváltozástól. Végül felsegítették a hátizsákomat, utoljára még egy nagyott ittam a vizükből, és hálával (könnyekkel) a szememben búcsúztam el Migueltől, aki 18-szor járta végig a különböző Caminókat, igaz biciklivel, mert soha nem volt annyi ideje, hogy gyalog menjen, és Rafaeltől, a teológia tanártól.
Lelki és testi energiával egyaránt feltöltődve vágtam neki a délutáni hőségben a hátralévő 19 km-nek. Alighogy letértem a Camino főutat elkerülő bal agára, száz méterrel előttem váratlanul felbukkant egy zarándok. Bár nem ment túl lassan, hamar beértem, kíváncsi voltam, hogy ki az az őrült, aki rajtam kívül ebben a délutáni hőségben még úton van. Kiderült, hogy Silke az, egy hamburgi nő, aki csak ma kezdte el a Caminót Leónból, és azért indult olyan későn, mert meg akarta nézni a katedrálist belülről. Szegényke addig nagyon kétségbe volt esve, hogy miként lehet, hogy rajta kívül senki nincs az úton. Megnyugtattam, hogy a többiek már ilyenkor kinyúlva pihegnek az albergekben. Nagyon hálás volt, hogy egy kicsit visszavéve a szokásos tempómból az út hátralévő részén vele mentem, és megmondom, nekem is sokkal gyorsabban telt az út a társaságában.
Villar de Mazarife-ban a legelső albergben érdeklődtem Emil után, de nem volt ott. Átmentünk ezért a szemközti albergbe, Jesúshoz, és -amint az egyik facebook-os képen látszik- ismét egy hangulatos, medencés albergbe cseppentem. Este finom zarándok menüt ettem, húslevest finom metélttel, sült halat (dorado) sült krumplival és vörösborral, majd kávés-vaniliás fagylaltot. Még a vacsora elején áthívtam az asztalunkhoz egy egyedül üldögélő, angolul tudó szimpatikus olaszt. Enrico, miután megtudta, hogy magyar vagyok, elkezdett egy kicsit pötyögni magyarul, lelkesen mesélt a sok-sok évvel ezelőtti balatoni nyaralása alkalmával megismert első szerelméről, Sugár Rózsáról, akiért három évig járt Rómából Szegedre. Már lassan 23 óra lesz, a többiek már rég alszanak, az én ágyam meg még tele van a hátizsákból kiszedett cuccokkal, és még a megszáradt ruháimat sem szedtem be. Jó éjszakát!