Camino Francés, Finisterre y Muxía, 43 nap, 960+140 km
2013. június 19. és július 23. között jártam végig az El Camino-t a Pireneusok lábánál fekvő franciországi
Saint Jean Pied de Porttól az Atlanti óceánig, majd még egy további egy hetet töltöttem Galíciában.
Ez idő alatt 960 km-t gyalogoltam, átlagban 10 kg körüli hátizsákkal és 140 km-t anélkül.
Több mint 3400 fényképet készítettem, ezekből 1356 szerepel az alábbi naplóbejegyzésekben.
Útközben mintegy 80 geoládát kerestem, ebből 66-ot meg is találtam, két harmadukat hátizsákkal a hátamon.
Az alábbi naplóban olvasható, hogyan is éltem meg én ezt az életre szóló élményt.
Kedd, 2013.07.09. - 21. nap: Rabanal del Camino - Molinaseca
26,3 km, 7:05 perc, 1 geoláda. Nagyon száraz adatok, mögöttük egy nagyon meleg, igen nehéz terepű, mégis csodálatos nap. Hajnalban (4:40) ki kellett mennem, és közben észrevettem, hogy a belső (alsógatyán belüli) övtáskám, amiben a nagyobb címletek, és ezáltal a pénzmag 80%-a van, nincs a párnám alatt, pedig elalváskor mindkettőt odaraktam. Nem estem pánikba, mert biztos voltam benne, hogy álmomban magam túrtam ki a bal kezemmel, amit szeretek elalváskor a párna alá dugni, mégis nyugtalanított, nem esett-e esetleg az alattam alvó srác ágy mellett álló hátizsákjába, aztán rápakol, és észre sem veszi. 5:10-ig bírtam az eféle morfondírozást, és mivel ekkor már többen mocorogtak meg szedelődztek, leszálltam a "sasfészekből," elővettem a mobilomat, bevilágítottam az ágy fej végénél az ágy alá, amit a legvalószínűbb lelőhelynek véltem, de ott nem volt. Ettől némileg felgyorsult a pulzusom, de csak egy pillanatra, mert a srác feje mögötti keresztcsövön ott lógott a pántjánál fogva.
Reggel 6-kor, kajás zacskóval a kezemben ott toporogtam a konyha bezárt ajtaja előtt, hogy csináljak magamnak egy teát, de amint a hospitalero kinyitotta, kiderült, hogy kávéval, kenyérrel, margarinnal és lekvárral várnak bennünket. Guilaine és Lara, egy amcsi lány ugyanahhoz az asztalhoz ültek mint én, és amikor elővettem a mobilomat, hogy csináljak róluk egy képet, kedvesen a kamerába mosolyogtak. A reggeli után hiába búcsúztam el sietve, rövidesen visszatértem az asztal lábánál felejtett kajás zacskómért... Rabanal del Camino után rögtön elkezdett emelkedni az út, így aztán míg tegnap reggel Astorganál míg csak 800 méteren voltunk, ma reggel 9-kor már 1500-on. A felmenetel még egész elviselhető volt, egyrészt azért, mert nem volt folyamatos, másrészt még a délelőtti időszakban történt, mégha már ekkor is elég fülledt meleg volt. De a lemenetel... Nem két, hanem egy napon belül, és nem 800 m-re, hanem 600-ra... 17 km-en belül 900 méter szintesés, eszméletlen hőségben. Na de a természet: egyetlen napon nem fotóztam annyit mint ma, 10, 20, 50 méterenként áltam meg, mert újabb és újabb távlatok nyíltak. Csak otthon vettem észre, hogy időhiány miatt a továbbiakban szinte semmit nem írtam ezen emlékezetes szakasz szépségeiről, az útközbeni látnivalókról és eseményekről, ezt most pótolom.
Rabanal utolsó házait elhagyva pár méteren belül egy dekoratív kutat láthatunk, majd alig 2 km-rel később egy újabbat, ez utóbbit 1970-ben létesítették, feltehetően nem csak a zarándokok kedvéért, mivel ezen a szakaszon egyszerű kirándulókkal is találkoztunk. A kútnál találtam egy jó kis napszemüveget, és mivel sejtettem, hogy röviddel előttem távozó, német fiatalokból álló csoport valamely tagja, hagyta el, utánuk vittem. A tulaj ugyan meg sem köszönte, így elvben sajnálhattam volna, hogy nem tartottam meg, de mivel még Astorgában találtam a korábban összetört saját napszemüvegem helyett egy gazdátlant, nem izgatott.
Az utat fehér, sárga, kék, lila és a zöld tucatnyi árnyalatában pompázó, sűrű bokrokat alkotó hegyi virágok pompáztak, a gyakori fényképezés miatti sűrű megállásoknak köszönhetően a felfelé menet nem tűnt annyira nehéznek. Néhány km után már a néhány évtizede gyakorlatilag kihalt, kóbór kutyái miatt rettegett Foncebadón következett, amely mára éledezik, zarándokszállás és bár is található itt, de a romos házak is megvannak még.
Foncebadón után már mindenki lesi, mikor jelenik meg a Cruz de Ferro, a Vaskereszt, a Camino egyik nevezetes pontja. Az út itt még mindig felfelé tart, megkerülünk egy kisebb dombot, még párszáz méter és megérkeztem. Sokan verődnek itt össze, helyezik el magukkal hozott kövüket az apró, alig egyméteres vas keresztet magasan tartó faoszlop körül a sokszáz év alatt kialakult dombon. Az oszlopot szalagok, fényképek és egyéb emléktárgyak díszítik, ide fűzöm be az otthonról hozott kagylómat, amibe beírtam az e-mail címemet és weboldalam címét. Honzával, a Rabanalban megismert vancouveri, de cseh származású sráccal készül egy közös fotó, ekkor még nem sejtettem, hogy pár km-rel később vízhólyagjai miatt fájdalmas arccal találom ülve az út mentén, és többé már nem találkozunk.
Ezután elindultam megkeresni az itteni geoládát, de nem jó oldalról közelítem meg, a ledőlt fák és termérnyi ág miatt egyre jobban bekeveredek az alig járható erdőbe, és miután nagynehezen kikecmergek, a ládát néhány méterre találom attól az útról, amelyen tovább kellett mennem. De nem bosszankodom, inkább izgalommal várom, vajon találkozhatok-e Manjarínban Tomással, a Camino egyik ikonikus alakjával, az "utolsó templomos lovag"-gal, aki Manjarín egyetlen állandó lakosa, és az ottani hippiszerű zarándokszállás hospitaleroja.
Szerencsém van, a korai időpontnak és a napos időnek köszönhetően Tomás ott ül a "birodalma" előtti kőfalon és a köréje gyűlt zarándokokkal cseveg, így, miután egy kicsit körülnéztem, közelébe férkőzök és a többiek figyelő tekintetének tüzében minden spanyol tudásomat megpróbálom elmagyarázni, hogy annak a magyar nőnek a Caminoről írt naplószerű könyve inspirált engem az útra, akinek ő néhány éve helyhiány miatt átengedte az éjszakára a saját ágyát. Sikerrel járok, mert Tomás elmosolyodik, ujjával felém bökve "Brigitta, era una mujerchita - verdad?" szavakkal reagál. Közben valakit megértem, hogy csináljon rólunk képet, és az illető a jelenetet remekül elkapta.
Manjarín után elkezdődött a lefelé ereszkedés, előbb szelíd, majd később egyre meredekebb ütemben. A táj hatalmas távlatokba nyílt ki, egy jó ideig nem jelent meg újabb falu, majd hirtelen El Acebo háztetői feletti dombon álltam. A nagy kövekkel tarkított poros meredek szakaszon észveszejtő bátorsággal hagyott le és azonnal eltűnt szemem elől két bringás spanyol csaj, de botjaimnak köszönhetően én is épségben leértem a falu elejéig. Itt meglepetésemre találtam szabad wifit, így a Camino alatt első alkalommal útközbeni "gyorshírt" adtam le pillanatnyi helyzetemről.
Egy bárnak és a finom hideg vízforrásnak köszönhetően a hangulatos, korabeli stílusban felujított házakból álló szalagfalu elején többen összeverődtünk. A falu végén viszont ott áll egy német bringás emlékműve, akinek veszte lett, hogy -miután sikeresen lejött az előbbi nehéz szakaszon- valószínűleg ellankadt a figyelme, és ellazulva száguldani kezdett a lazább részen. El Acebo után egy rövid ideig jó minőségű aszfaltúton mentem, ebből ágazott le balra egy földutas rövidítés. A Nap ekkor már melegen sütött, árnyék persze sehol, kivéve egyetlen kis fácskát, amely alatt egy nagyon elgyötört, egész testén erősen kipirult zarándok és bringája feküdt. "A Cruz de Ferro már nincs messze, ugye?" - kérdezte kétségbeesve. Nehezemre esett megvallani, hogy bizony igen, de ezzel neki is tisztába kellett volna lennie, hiszen vagy másfél éve indult el Hamburgból és most már hazafelé tartott. Megkérdeztem, hogy tudok-e valamiben segíteni neki, de cigi, amit szeretett volna nem volt nálam. Nehezen hagytam magára, de hát mennem kellett, Molinasecaig még hátra volt jónéhány kilométer.
De előbb még Riego de Ambros következett, az El Acebohoz hasonló szalagfalu, ahonnan még 300 méter lejtmenet volt hátra. A földút hamarosan eltávolodott a közúttól, teljesen egyedül mentem szép, de teljesen lakatlan területen, egyre forrósodó időben. A Molinaseca előtti hegyek által körülzárt katlanban megállt a levegő, a sziklás talaj pedig annyira felmelegett, hogy a hómérséklet valahol 45 fok körül járhatott. Nagy megkönnyebülés volt, amikor pár perc múlva megjent Molinaseca.
Bár az átlagost jóval meghaladó tempóm miatt mindig egyedül vagyok kénytelen menni, a szállásokon időnként összefutok olyanokkal, akik ugyan lassabban mennek, de szívósak. Ilyen pl. Marcus, a 21-éves, apró termetű, Leonardo di Caprio képű bregenzi osztrák fiú, a huncut képű, new york-i Elisabeth, akit csakis Libby (Libí)-nek szabad szólítani, mert az Elisabethet utálja, és aki rövidke rakott szoknyája alatt csudaszép lábakat villogtat (ki is érdemelte nálam a "best legs of the Camino" címet), na meg a törékeny termetű, lelkes Guilaine (Gilén), akiről a reggelizés közbeni fotót készítettem. Szép tágas a molinasecai alberg, de mivel legfelül, a tetőtérben kaptam ágyat, nagyon meleg lesz az éjszaka. Az alberg (Santa Marina) 7 eurós, jól működik a wifi, de már jóval kívül van a városból, így nincs kedvem visszamenni a folyóhoz egyet fürödni, inkább lefekvés előtt veszek egy hideg zuhanyt. A kötelezők után lementem az étteremként is használt közösségi helységbe wifizni. Egy spanyol társaság nagyban rendelt ételeket, jóízűen ettek, étvágyat csináltak, így én is rendeltem egy vegyes zöldséges ételt meg egy sört, és persze utána még egyet :-).
Mosni az alberg melletti tágasabb kertes udvaron lehetett, itt tudtuk újból kezelésbe venni Libby nagyon csúnyán meggyűlt poloska csípéseit (én adagoltam a Betadint, ő szúrogatta őket fel). A kerti részen volt két asztal is, ahol a zarándokok elővehették saját ételcsomagjaikat és "lakmározhattak". Ide ültem le én is, amikor az egyik asztal megürült, kicsomagoltam a motyómat és elkezdtem falatozni, amikor is megjelent Brenda, és "csak úgy" leült velem szemben. Ekkor éreztem úgy, hogy az előző napi rabanali kocsmában történt székcsere talán nem volt véletlen, de ezt már valószínűleg soha nem fogom megtudni. Rokonszenves volt, jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy elvált asszony lévén egyedül neveli a jelenleg kezelhetetlen tinédzser lányát, akit erős kezű apjára hagyva abban bízik, hogy valamelyest megszelídül. Szívesen mentem volna vele másnap, de panaszkodott, hogy a lábai rosszul viselik az utat, és reggel, amikor még egyszer röviden összefutottunk, láttam, hogy már indulás előtt mennyire be voltak dagadva a bokái.
Emil ma El Acebo-ig ment, valamit behozott a 17 km-es hátrányából, már csak 9,5 km-rel van mögöttem. Lehet, hogy holnap, 19 nap után ismét találkozunk, két hétig én voltam hozzá képest egy napi szakasszal lemaradva. Ilyen ez a Camino. Most, a 3. hét végén (a keddi napok zárják a heteimet) kezdem kissé érezni, hogy közeledik a vége. Habár időben a mai nap éppen a felezőpont, a megtett utat tekintve már a jóval túl vagyok a kétharmadán. Szívesen megállítanám az időt, annyira élvezem az egészet.