Camino Francés, Finisterre y Muxía, 43 nap, 960+140 km
2013. június 19. és július 23. között jártam végig az El Camino-t a Pireneusok lábánál fekvő franciországi
Saint Jean Pied de Porttól az Atlanti óceánig, majd még egy további egy hetet töltöttem Galíciában.
Ez idő alatt 960 km-t gyalogoltam, átlagban 10 kg körüli hátizsákkal és 140 km-t anélkül.
Több mint 3400 fényképet készítettem, ezekből 1356 szerepel az alábbi naplóbejegyzésekben.
Útközben mintegy 80 geoládát kerestem, ebből 66-ot meg is találtam, két harmadukat hátizsákkal a hátamon.
Az alábbi naplóban olvasható, hogyan is éltem meg én ezt az életre szóló élményt.
Szombat, 2013.07.20. - 32. nap: Olveiroa - Finisterre
31,5 km, 7:30 perc, 1 geoláda. Az utolsó olcsó, 6 euros Xunta szállásról két joghurt és két Mackó sajt meg kenyér elfogyasztása után azzal az eltökélt szándékkal indultam el 5:45-kor Olveiroa-ból, hogy egyhuzamban elmegyek Finisterréig. Láthatóan ez a nap is köddel kezdődött, de a fejlámpa fényében látszott, hogy a ködszitálás a tegnapinál jóval intenzívebb, úgyhogy az ingem pillanatok alatt átvizesedett. A falu végén hamarosan egy erdei útra terelt volna a jelzés, gyorsan felmértem, hogy az országúton 7 km után újra találkozom a Caminoval, ezért a gyorsabb előrehaladás miatt ez utóbbit választottam, egyébként sem láttam volna az erdőben semmit. Közben a koromsötét átment szürkületbe, majd lassacskán igen borult és ködös, de világos lett, itt már megint jó és érdemes volt az erdei úton menni. Közben volt az út mentén egy igen régi kereszt, majd egy kápolna, mellette egy parkos pihenőhely, persze a padok, asztalok és minden más csurom vizes volt, szóba sem jött, hogy itt egy rövid időre megálljak és megpihenjek.
Valahol a 10. km táján nem figyeltem eléggé, és mire észbekaptam, addigra már több mint egy kilométerrel voltam túl az elágazáson, ahol jobbra kellett volna mennem. A térképre nézve kiderült, hogy az országút, amire tévedésből kijutottam is levezet a tengerhez, és nem tűnik hosszabbnak mint a Camino, ezért nem fordultam vissza. Kb. 6 km-t mentem az országúton, mire leértem Ceebe, egy mély tengeri öböl sarkába fekvő, nem túl vonzó városba. A "V" alakú öblöt teljes egészében meg kellett kerülni, majd egy nem túl hosszú, de az egész eddigi út egyik legmeredekebb emelkedőjén újra felkapaszkodni a dombra, amely tetejéről először láttam meg a 9 km távolságban lévő Finisterrét.
Izgatottan megszaporáztam lépteimet, ám hamarosan éreztem, hogy nem fogom bírni megállás nélkül Finisterreig. Ahogy mondani szokás, "minden bajom volt", a hátizsák úgy húzott, mintha valaki titokban két téglát rakott volna a zsákomba, a cipő nyomott, úgyhogy 7 kilométerrel a cél előtt kapóra jött a Ruta Finisterre nevű hatalmas lakókocsis kemping bárja, ahol egy kávé mellett fél órát lazítottam, zoknit cseréltem, leadtam a facebookra a "gyorshírt", majd olyan frissen folytattam, mintha csak most indultam volna el.
Ahogy közeledtem Finisterre felé, az út egyre szebb helyeken vezetett, utóbb már folymatosan látni lehetett a tengert, majd hosszasan mellette sétáltam, kerülgetve az itt nyaralókat. A magyar (Albergue Por Fin) szállást hamar megtaláltam, a lakók több mint fele magyar, alighogy lepakoltam, nekiláttam ebédelni, paprikás csirke volt, édes káposztával :-)
Közben elkezdtem számolgatni, hogyan is osszam be a maradék 10 éjszakát, amit a vártnál gyorsabb előrehaladás, meg az egyébként is betervezett tartalék napoknak köszönhetően megmaradt. Úgy döntöttem, hogy 3-3 éjszakát hagyok Finisterrere, illetve Muxíara, és négyet Santiagora, és már vannak ötletek, hogy mivel fogom e napokat eltölteni, de ez egyelőre maradjon titok, nem szeretném elkiabálni. A Supermercadoban kiadósan bevásároltam, majd elmentem a kikötő felé, végigjártam a mólót és a város egyik részét. Este nyolckor indultunk a 3,5 km-re lévő félsziget csúcsig, ahonnan a naplementét szokás nézni. Előbb még az itteni geoláda keresésére indultam, és amikor annak közelébe kerültem, hirtelen cseh hangokat hallottam magam mögött. Két morva tinilány volt, Garmin GPS-szel a kezükben, és hipp-hopp, mint a zergék, felpattantak a sziklatömbökre, amelyek között mély hasadékok tátongtak. Én, tériszonyos lévén sokkal lassabban és óvatosabban araszoltam ide-oda, így nem csoda, hogy a ládát hosszabb keresés után a lányok találták meg. Utána kimentem a világítótorony mögötti csúcsra, ahol mint a sirályok szinte minden sziklatömbön üldögélt egy pár ember. Végülis a tényleges naplemente előtti fél-egy órában volt legszebb a látvány, mert a nap -mint ahogy már Thaiföldön is tapasztaltam- soha nem a tengerbe, hanem a felette kialakuló pára rétegbe bukik alá, emiatt a fényereje a végén fokozatosan gyengül.