A 2005. nyári malajziai körutazásunkról hazatérve szinte azonnal tervezni kezdtem a következő nyári utat. Igazából főleg Borneóra szerettem volna visszamenni, a Sarawak Rainforrest Festival-ra (idén júl.7.-9. között lesz), de ez az elképzelésem kemény ellenállásba ütközött: amint a maláj beszámolóból kiderül, Andri számára azért elég húzós és túl "élménydús" volt ez az út. Nagy marhaság volt kihagyni a zenei fesztivált, csak attól tartottam, hogy Kuchingban akkortájt nehezebben szerzek szállást, és ezért a fesztivál ideje alatt voltunk Miriben, ahonnan Lambir Hills és Batu Niah volt a célpont. Az új tervben kihagytam Penangot és Mirit, nem azért, mintha megbántam volna valamelyiküket, hanem azért, mert az azzal kapcsolatos látnivalók kielégítettek. Viszont feltétlenül vissza akartam menni a Bako Nemzeti Parkba, és nem egynapos kirándulásra, hanem 2-3 éjszakára, és persze a Perhentian szigetekre, amelyeket ugyanúgy nem lehet megunni, mint a thai Koh Phangant.
De a következő nyár ekkor még messze volt, közben jöttek a weben különféle utazási irodáktól különféle csábító repjegy ajánlatok, mígnem november közepén egyikük végre anyagilag is elfogadható volt. Először egy rövidebb, kéthetes utat néztem ki és foglaltam le, majd amikor ez otthon simán átment, felbátorodtam, és némi ráfizetéssel egy csaknem négyhetesre cseréltem le. Már csak a kedvező pillanatot kellett kivárni az újabb bejelentésre, ami hamarosan be is következett, amikor is az egy generációval fiatalabb barátainkkal az Árkád fagylatozójában Mikulásnapi összejövetelt tartva a légkör a legkevésbé sem volt alkalmas hőbörgésre-ellenkezésre, ráadásul számítottam fiatal barátaink lelkes, helyeslő támogatására. A taktika bevált, emellett az út amolyan jutalompihenés Andrinak a tavalyi élmények kompenzálására, 11 fel- és leszállás helyett csak 6 és abból is három-három egybefüggő utazás, az első és utolsó napon. Közte meg 9 nap Phangan-on, 10 nap Ko Tao-on és 5 nap Samui-n, a már többször megjárt, jól ismert szigeteken, ez igazi pihenésnek ígérkezik.
Hát végre eljött az indulás napja. Nagy hátizsákom 16,3 kg, ebből 3,3 kg könyv, amit elovasás után könnyű szívvel hagyunk hátra a szigeteken. Andrié 11,3 kg, ebből viszont -a kozmetikai cikkek néhány dekáját leszámítva- nem sok fog lejönni. A kis hátizsákom 6,7 kg, ebből a domináns tömeg a 1,5 literes Balfi víz, na meg a fényképezőgép, megannyi tartozékával. Andrié dekára ugyanennyi, jobb ha nem tudom, mi van benne, mert nagy része egészen biztosan felesleges, a fél lilteres vodkás üveget kivéve.
A Malév Aeroviva által bérelt charter gépe félórás késéssel indul, Dubaiban ugyan kiengednek a tranzitba, de alighogy egy kicsit körülnézünk, máris újra összegyűjtik a továbbutazókat és szállunk vissza ill. tovább, Bangkok felé. A Malév kajailag kitesz magáért, úgy Bp. és Dubai, mint Dubai és Bangkok között a repülőút elején és vége felé is megetetnek, sör is van bőven, iszom is négy dobozos Gössert.
Az időzónákkal szemben való repülés miatt igen kurta éjszaka alatt azért sikerül valami keveset aludni. Bangkokban ismét kapunk egy rövidke kimenőt a tranzitba, ami nagyon jól jön a tavalyról megmaradt nem kevés maláj Ringitt Bahtra való konvertálására. A már hazafelé igyekvő magyarokat felvéve szállunk fel utoljára, Surat Thani felé, ahová már ugyan jó egyórás késéssel, dél körül érkezünk, de még időben ahhoz, hogy a Sukhothai Tours utazási iroda buszaival elérjük az innen 80 km-re fekvő donsaki kikötőből induló 14 órás phangani kompot. Az Aeroviva kihelyezett idegenvezetőjét ez láthatóan nem különösebben érdekli, a kikötő előtt nem sokkal vagy 20 percre megállunk egy 7-Eleven-nél, mondván, hogy a busz úgysem fér már fel a Samuira tartó kompra (t.i. minket kivéve a többiek mind oda mennek tovább)... Ezen "kedves" emberi gesztus folyományaként 14:10-kor érünk a kikötőbe, még látjuk a parttól távolodó komp farát, a következő hajó pedig 2 óra múlva indul... Nemigen tudok kiakadni az idegenvezető bunkóságán, mivel már Surat Thaniban a reptéren volt vele egy apró afférom. Miután ugyanis kiderült, hogy majd Samuin, a hazafelé úton a busz a kompkikötő felé éppen azon az úton megy, ami mellett akkor lakni fogunk, megkértem őt, hogy ugyan már álljanak meg és vegyenek fel minket útközben, ezzel egy jó fél órát megtakarítana a reggel különösen nehezezen mozgó gerincműtött feleségemnek. A válasz rövid volt: "Nem lehet, túl szoros a menetrend." Szerencsére a buszon velünk utazó thai kisérőt megértő, megígéri, hogy mégis megállnak.
Kevéssel 16 óra után kifut a kompunk Donsakból, amely partjait övező sziklaképződmények idézik Krabi ill. Phang-Nga vidékének hangulatát. Már 22 órája vagyunk úton, Koh Phanganra még két és fél óra az út, a faron levő nyugágyak egyikében hamarosan elszenderít a délutáni napsütés. A hajóút vége felé megéhezünk, Andri felfedezi, hogy a büfében egy 4-decis viaszos pohárban sok tésztával meg némi ízesítőkkel sertéshús levesnek kikiáltott valami kapható, ami forró vízzel felöntve 2 perc múlva sűrű tésztás levessé áll össze. Rákkrevetes Tom-Yum változatban kérek én is egy ilyet, beleszórom az egész chili adagot, a büfés pali kaján vigyorral figyeli, hogy fogok megküzdeni vele. Nem tagadom, nehéz volt lángoló pofával lelkesen visszavigyorogni, és felemelt hüvelykujjal mutatni, hogy milyen frankó... :-)
Még lekapom az Ang Thong szigetek felett lebukó napot, és mire elérjük Thong Sala-t, a phangani kikötőt, már sötétedik. Jim helyett egy thai pofa jön ki értünk taxival, megyünk vagy 300 métert, majd "tú minitsz" felkiáltással ott hagy bennünket. Na erre én is kipattanok, tudom merre van a legkozelebbi ATM, gyorsan kiveszek pénzt. Helyi idő szerint este pár perccel 7 után érkezünk első helyünkre, a Had Salad öbölbe, azaz összesen kb. 25 óra telt el a pesti indulás óta. Az Asia újonnan épült négy bungallója közül a 8-ast kapjuk. Vadonat új, sokkal nagyobb a nappali és a fürdőszoba is, mert a meglehetősen szükségtelen konyhát kihagyták.
A hajón való szundikálás annyira felfrissít, hogy csak 21 óra után megyünk vacsorázni. Nagy a viszontlátás öröme a My Way-ben, különösen azután, hogy átadom a tavaly ősszel itt járt lányunk velük készült fényképét - van egy olyan érzésem, mintha a levesünk emiatt még egy kicsit különlegesebbre sikeredett volna. Amikor valaki kérdésére megemlítjük, hogy most érkeztünk Magyarországról, a mögöttünk lévő asztalnál ülő vastagnyakú melák megfordul, és odaszól "my papa Hungarian". Ezután nem lehetett nem áthívni az asztalunkhoz a jócskán beszívott ír manust, aki Csomós Jánosként mutatkozik be. Nem bántuk meg, de nem is dobta fel az esténket, mert a magyarokkal való találkozás, na meg az a számolatlan üveg Singha, amit előtte és közben elfogyasztott érzelmileg annyira feldúlta, hogy az este folyamán többször is elmesélte, mennyire szerette az apját, mekkora magyar volt az öreg, aki 56-ban lelépett, és aki érezvén a véget hazajött meghalni Magyarországra.
8 órakor ébredek, Andri még nagyon mélyen alszik, így egyedül megyek egy kicsit sznorkelezni, nagy meglepetésemre a vízbe menet két kis rájával is találkozom. A vízállás most kifejezetten magas, estefelé éri el az apály a minimumot. Amikor visszaérek, a személyzet egyik tagja közli, hogy nemsokára megjön Dam, a tulaj és ki kell költöznünk(!), mert másnak van kiadva a bungalló! Dam arra hivatkozik, hogy utolsó levelemben márc. 22.-i érkezést jeleztem, ami részben igaz, mert először elírtam a hónapot, de ezt 5 percen belül egy következő levélben korrigáltam. Ő ezt már állítólag nem olvasta, hanem azonnal befoglalta valaki másnak. Nagyon keserű a szánk íze, nehezen hihető a történet, sokkal inkább arról lehet szó, hogy az új lakó lefoglalózta illetve klímával együtt kérte a bungallót, ami majdnem kétszer annyi bevételt jelent. A pénz beszél, a kutya ugat, a többéves barátság nem számít. Eleinte komolyan hezitálunk azon, hogy soha többé nem jövünk vissza hozzájuk, de ebben az öbölben annyira egyértelműen az Asia a legjobb választás, hogy abban maradok magammal, hogy legközelebb én is inkább interneten, előleg befizetésével foglalom le a szállást.
Nehéz hirtelenjében új szállást szerezni, a szomszédos Salad Villában először egy hidegvizes, jóval szerényebb kivitelű bungit ajánlanak egy éjszakára 300 bahtért, majd egy 500 Bahtos meleg vizeset a következőkre, végül ez utóbbi egy óra várakozást követően kiürül, így holnap kivételesen nem költözünk...
Egyébként Had Salad változatlanul gyönyörű, de a nagyarányú építkezések miatt egész nap fűrészeléstől, csiszolástól és kalapálástól zajos, kezd túlnépesedni, eddig nem voltunk hozzászokva, hogy a parton több tucat ember is napozik. Igaz, most a főszezonban vagyunk itt, nyáron az európaiak nem jönnek ide. A My Way-ben változatlanul jó a kaja, bár az árak feljebb mentek, pl. a valaha 55 Bahtos "maryland fish" most 70.
Délelőtt Andrival közösen sznorkelezünk jó másfél órát az öbölben, egészen ki az öböl déli sarkáig, délután pedig -kikerülve a szoros emberfogásból- elúszok a másik irányban eső szomszédos öbölbe, Mae Had-ra, ahol végiggyaloglok a kis Koh Ma szigetig, innen aztán légvonalban a nyílt tengeren úszok vissza Had Saladra. Délután egy Andrival szimultán, lányos masszázs a Salad Villánál, kellemes, de mint minden, amit már többször megéltünk, már csak akkor hat a különlegesség élményével, ha valamilyen szempontból valóban az. Szuper az idő, esőt még nem láttunk, a víz jó meleg, a sör hideg, rákattanunk a banana shake-re is, holnap pedig a "coconut soup with chicken"-t próbáljuk ki.
Rengetegen vannak egyebként, ami itt, Had Salad-on, távol a Full Moon Party-s Had Rin Öböltől különösen szokatlan. Mintha a Balatonnál lennénk, főleg németek, angolok meg skandinávok, de még magyarok is vannak. Szerencsére a vízben is sok újat látunk, pl. jóval több a húsos tengeri csillag, megjelentek a "Némo" halak által őrzött anemonák, amiket eddig csak Ko Tao-n láttunk, és a fő attrakció: nem tudok úgy bemenni a vízbe, hogy a parttól 20-30 méterre ne fedezzek fel a homokos fenéken egy fiatal tüskés ráját.
Szombaton Andrival együtt megismételjük a tegnapi úszótúrát Mae Had-ra, az ég közben beborul, megered az eső, de azért nem fázunk.
Vasárnap délelőtt hevenyészve bepakolunk, hogy visszaköltözzünk az Asiához, ezúttal a korábban épített négy bungalló közül a 3-asba. Hamarosan azonban kiderül, hogy a kiköltözésünkkör jóváhagyott hátralévő öt éjszaka sem biztos, csak négy, de ha valaki nem jönne meg, akkor még maradhatunk. Na, ebből elég! Gyors döntésre kényszerülök, négy éjszakát maradunk, azzal,hogy: 1.) távozásunkkor jár az ingyen taxi Thong Salába, 2.) Dam most azonnal felhívja a következő, Ko Tao-i szálláshelyünket, és -ha van szabad hely- egy éjszakával korábbira módosítja eredeti foglalásunkat.
Alighogy ezt lerendezzük és beköltözünk a bungallóba, újabb hoppon maradt vendégek érkeznek az Asia-hoz. Az egyik páros magyar, a fiú elindul átmeneti szállást keresni, a lány a hátizsákokkal a parton várakozik. Közben elered az eső, ekkor gyorsan behívjuk Csillát a teraszunkra, összeismerkedünk. Közben befut Csaba, a barátja is, aki két éjszakára luxus szükségszállást szerzett a Green Papaya reszortnál, csekély 4700 baht/éj áron. Az eddig jogosan hőbörgő Andri egy kicsit megnyugszik, amikor kiderül, hogy Csabáék már hetedszer járnak itt, azaz még közelibb ismerősök, mint mi, akik most vagyunk itt negyedszer, mégis velük is kicsesztek. Nincs mese, ezentúl nekünk is előleg befizetésével, interneten keresztül lesz célszerű foglalni, mert érthetően ezeknek a foglalásoknak van prioritásuk.
Azért Jimen és Damon is látszik, hogy kínos számukra a helyzet. Próbálom oldani a hangulatot azzal, hogy lenne egy rövid és egy hosszabb távú megoldásra javaslatom: a rövidtávú az, hogy este üljenek le a kezükben lévő, A3-as kockás papírral, amin a foglalásokat vezetik, és próbáljanak valami stratégiát kidolgozni, a hosszabb pedig az, hogy -amint sok más itteni reszort- építsenek újabb bungallókat, hely még akad bőven.
Este átmegyünk a Green Papayába egy kis whiskyre, miközben Csaba elmeséli Indiai élményeiket, ahonnan éppen most érkeztek meg. Este még egy jót kockapókerezünk velük a My Way-ben, ahova most már naponta háromszor is betérünk.
Hétfőn ismét gyönyörű idő van, elindulok a parton egy két képet készíteni. Az öböl egyik szegletében egy pálma szinte vízszintesen nyúlik be a víz főlé. Annak érdekében, hogy az embereknek eszükbe ne jusson rajta végigsétálni, és ezzel esetleg kockáztatni a gyökérzet kiszakadását a laza talajból, a pálmatörzs felfelé néző részét televerték kiálló szögekkel (l. az első fényképet). Óvatosan lehajolva, hogy be ne verjem a fejem, továbbmegyek még egy-két kép készítése céljából, majd visszafordulva -miközben megyek- a fényképezőgép kijelzőjén nézegetem, hogyan sikerültek a képek. Valahol a tudat alattimban azért jegyzem, hogy a pálmáról ne feledkezzek meg, de alighogy ez átfut az agyamon, mintha valaki egy baseball ütővel leütne, egy pillanatra totál sötétség, a "film elszakad", a következő jelenet, amire eszmélek már az, hogy ülök a pálma alatt a homokban, és iszonyúan fáj a koponyám teteje. Többször óvatosan odanyúlok, nem vérzik, szerencsére alulról nincsenek szögek... De ettől kezdve a fejem az egész út során egy merő csatatér, mert a magas ember fejét még civilizált ill. megszokott körülmények között is megannyi veszély fenyegeti, nemhogy itt, ahol pl. a bungallók bejárati ajtajának belmagassága még megfelelelő (200 cm), de a fürdőszobáké már csak 180, így abba szinte rendszeresen beverem a fejemet. Ha ehhez még hozzávesszük a sós vizet és a tűző napot, nem csoda, hogy Andri, aki az egészet látja, vastagon bepacsmagolja a fejbúbomat napvédő krémmel.
Dél körül Andrival déli irányban, Had Kruadra úszunk el. A vízállás kedvező, így viszonylag könnyen jutunk ki a víz felől egyébként igen nehezen megközelíthető kis öbölbe, amelyben már az első métereken rengeteg koralltörmelék van. A sziget belseje felől is csak egy szűk, meredek földút vezet le, a kis partmenti tisztáson egyetlen kajálda, körülötte jobbról és balról egy pár bungalló van, vendégek itt viszonylag kevesen, alig egy tucatnyian vannak csak.
Ma -némi eltéréssel- megismételjük a három évvel ezelőtti, sziget északi és részben keleti partja menti hajókirándulást. Első sznorkli megálló -szokás szerint- Koh Ma mellett, ahol hatalmas anemóna telep nőtt ki azóta. A longtail fenekével súrolva jut át Phangan-t és Koh Ma-t összekötő, vízzel alig ellepett földnyelven, megállás nélkül átmegyünk a tágas Chalok Lum öblön, és a szomszédos Had Khom partja mentén állunk meg. A hajós biztat újabb sznorklizásra, de a kissé zavaros a vízben gyakorlatilag semmit nem látni. Visszafordulunk Chalok Lum keleti szegletéig, itt egy étteremben ebédet kapunk, majd folytatjujk az utat a csak víz felől elérhető Had Khuat-ig. Az egykor csendes, elszigetelt öböl most építkezéstől hangos, ugyanakkor rengeteg üres bungallót látunk, a víz meg totál zavaros, három éve itt még a partmentén láttam korallokat. Egyórás szünet után indulunk tovább, a sziget északkeleti szegletében található tágas, dupla An Thong Nai Pan mellett megállás nélkül haladunk tovább. Immár dél felé fordulva, rövidesen elérjük a keleti oldal következő öblét Than Sadet-et, ahol kiszállunk és csatlakozunk a vízeséshez indulásra várakozókhoz. Választhatunk: vagy gyalog indulunk el a 20 percesnek mondott útra vagy oda-vissza egy nyitott platójú kisteherautóval, fejenként 20 Bahtért. Bár a parttól a vízesés nincs túl messze, de az út nagyon meredek és kanyargós, emiatt az utóbbi mellett döntünk. Igen bölcsen, mert még így is eléggé horrorisztikus az a pár perc, amíg odaérünk, alig van mibe kapaszkodni, a kocsi nagyokat ugrál alattunk, de azért sikerül a platón maradnunk, gyalog nekünk biztos, hogy tovább tartott volna 20 percnél. Egy kis ösvényen betérünk az erdőbe és igen rövid idő alatt elérjük a vízesés alatti legalsó tavat. Az inkább lejtős mint meredek, kb. 50 méter hosszban elnyúló vízesés nem túl látványos, mert a víz kaszkádszerűen, több kisebb lépcsőben folyik alá, de az egyes szakaszok alatti tavacskák hűsítő vize csábítóan hívogat. Az egyik apró thai kísérő megmutatja, hova lehet a vízbe magasból biztonságosan leugrani, erről azonban az ilyen esetekben aggódó Andrira való tekintettel le kell mondanom, csak szép lassan bemászom az egyik tavacskába, beúszom a vízesés alá, ahol aztán többszor finomat "tangentorozok".
Nagyobb izgalom a visszainduláskor támad, amikor Andri már benn ül a vezető melletti ülésen én meg többekkel fent a platón. Amint a felszállók egyre jobban megterhelik az orral enyhén előre és jobbra dőlő autót, az -a rosszul behúzott kézifék következtében- szép lassan elindul az útmenti szakadék felé. A söfőr még nincs a helyén, én fél lábbal a platón kívül, leugrásra készen kétségbeesve fontolgatom, hogy Andrival mi lesz, amikor is az utolsó pillanatban odaugrik egy thai, és erősebben meghúzza a féket. Hú, ezt is megúsztuk.
Vacsorára Csabáék javaslatára egy más helyre, a Salad Hut-hoz ülünk be, mert Csaba szerint itt főzik a legfinomabb massaman curryt. Én szokásomhoz híven inkább valami tenger gyümölcsei kaját eszem, de azért megkóstolom az eddig még nem ismert ételt. Hm, érdekes, besorolhatalan ízű, sóletszínű étel, majd Ko Tao-n kísérletezek vele.
Előző napi kirándulás után utolsó phangani napunkra pihenést terveztünk, de amikor tegnap visszatérünk a kirándulásból, Csabáek azzal fogadtak, hogy másnap elmennek búvárkodni a Sail Rock-hoz, nincs-e kedvünk csatlakozni. Hát persze, hogy van, így ma is kirándulunk, ezúttal a Fun Factory Divers csapattal. A hajón elég vegyes társaság verbúválódik össze, az egyik rutinos búvár tanácsait nagy figyelemmel hallgatja néhány fiatal ír újonc. Aztán van itt egy nagydarab, éjfekete göndörhajú, hófehéren villogó fogú, örökké vihogó brazil lány, akinek a feneke felett egy kétsoros szöveg van a hátára tetoválva. Amikor elkezdi felvenni a búvárruhát, gyorsan közelebb lépek, hogy még el tudjam olvasni a szöveget. Spanyolul értek egy keveset, de most nem akar összeállni a szöveg értelme, hát persze, hiszen ez portugálul van! Na jó, akkor rákérdezek - "ez egy Coellho idézet, az Alkimistából", mondja a lány, ismerem őt? Hát hogyne ismerném, szinte minden könyve megvan, elkezdem sorolni a címeket - a lány láthatóan meg van lepődve. És az idézet? - "Kövesd az álmaidat, és tiéd lesz az egész világegyetem!" - Hm..., ez így hátulról, egy szép női fenék felett meglehetősen inspiráló... :-))
Gyönyörű napos az időnk, a csapat egy része már az előző napon is ott volt a sail Rock-nál, akkor láttak ott egy bálna capát (whale shark), szóval nagy az izgalom, hogy ma is megjelenik-e. Sajnos egész éjjel erős szél fújt, a tenger behullámosodott, így mire megérkezünk Phangan és Tao között féluton (kb. 24 km) álló magányos bálványhoz, percről percre romlik a latótávolság a vízben. Így is látunk azonban néhány méretes halat, makrélákat, tonhalakat, papagáj halakat, angyal halakat, nehéz lenne mindet felsorolni, de a cápa nem jött el. Azért nem bántuk meg, a német tulaj is rendes, az eredeti 900 baht/fő-s árból fejenként 400-at elenged.
Visszatérve Head Saladra nagyot csodálkozunk - az Asia 2.-4. számú ikerbungallója mellett egy újabb ikerbungalló alapja lett kijelölve: 15 db, egyenkét 1x1x1 méteres gödröt ástak ki a házat tartó cölöpök számára. Nem valószínű, hogy az én javaslatom talált ilyen ilyen hamar meghallgatásra, bizonyára volt már erről elképzelés, de tudom, hogy Jim sokáig hallani sem akart arról, hogy akárcsak a meglévő négy bungalló mellett továbbiak épüljenek és lám már most nyolc van, mire legközelebb megyünk lesz tíz, vagy tizenkettő, hiszen az 1,-3, ikerbungalló mellett is éppenséggel ugyanennyi hely van, és Jim szemmel láthatóan szereti a szimmetriát. Még világosban-szürkületben gyorsan összepakolunk, Csabáékkal megisszuk a maradék vodkát, korai vacsora a My Way-ben, hogy még utána egy jusson idő egy búcsú kockapókerre.
A ma reggeli továbbindulás miatt -szokás szerint- hatkor ébresztjük magunkat, 8 óra táján betaxizunk Thong Sala-ba, a kikötőben eszünk egy kiadós és az étterminél jóval olcsóbb tonhal- ill. csirkeszendvicset (40 Baht). Nemsokára befut Samuiról a katamarán, repülünk tovább, Ko Tao felé. Valamivel több mint egyórás út után a katamarán előbb Koh Nanguyan kis hármasszigetén teszi ki az oda kirándulókat, majd visszakanyarodik, Mae Had, a ko tao-i kikötő felé. Ott azonnal kapunk taxit, ami elvisz következő 11 napunk szálláshelyére, a Chalok Ban Kao öbölbeli Tropicana reszortba. Egy körülfalazott hosszúkás kertbe érkezünk, amely egyik vége az országút menti 7-Elevennél ér véget, másik vége pedig a parton van. Megmutattatunk magunknak néhány szobát, végül egy belső kerti mellett döntünk, mert a parthoz közelebbiek az étterem mellett vannak és emiatt zajosabbak. Az itteni szoba tiszta, kicsi és nincs benne szekrény meg melegviz sem, de viszont csak 400 baht, ami némileg javítja kissé megszaladt költségvetésünket.
Egy kicsit várnunk kell, mert még ki kell takarítani az éppencsak felszabadult szobánkat, addig beülünk a kajáldába iszunk ezt-azt, majd amikor fizettünk, úgy tűnik, hogy egy huszassal többet számoltak fel. Bármilyen kis összegről is van szó, mindjárt az elején azért ezt a szokást nem vezetjük be. Egyeztetjük a tételeket, két tea szerepel, pedig csak egy volt, megemlítem, mire a fiatal pincér fiú állítja, hogy kettő volt. Valóban kettőt hozott ki, de mi csak egyet kértünk, és a másikat nem fogadtuk el, hogy annak mi lett a sorsa, azt természetesen nem figyeltük. Nyugodtan megismétlem, hogy csak egy teánk volt, a fiú is szeretné mondani a magáét, de erre a főnökasszony egy olyan mozdulatot tesz felé, mintha szájon akarná vágni, erre a gyerek vérig sértve elvonul.
A nap hátralevő részében, a sötétedésig megismerkedünk közvetlen környezetünkkel, felmérjük a szomszédos reszortok színvonalát, telítettségét (Phanganhoz képest itt elég sok üres hely van), valamint az élelmiszer beszerzési ill. intenetezési lehetőségeket. Mind a kettő kiváló, úgy a 7-Eleven meg két további élelmiszer ill. vegyesbolt, mint két internetező hely a közvetlen közelünkben van.
Egy gyönyörű kert, mondhatnám arborétum közepén lakunk, megvan majdnem mindenünk, kivéve a melegvizet, ami csak Andrinak hiányzik, és neki is csak reggelente, a hűtő hiánya nem akkora gond, mert a hideg italok az étteremben ill. a 7 Eleven-ben könnyen elérhetők. Nekünk már beköszöntött a dinnyeszezon, minden nap elmegyünk a párszáz méterre levő zöldség-gyümölcs boltba, ahol hűtőből veszünk jó hideg dinnyét, kiloját 80 forintért. Van banán, meg mandarin is, meg sok más említésre sem méltó egzotikus déli gyümölcs, sajnos a rambutánnak és a mangosztánnak nem most van a szezonja. Egyébként dög meleg van, de ezt már egész jól viseljük, és lassan felvesszük a helyi lakosok bőrszínét, akik közül a gyengébb nemhez tartozók gyakran napernyővel közlekednek, mert náluk éppen éppenséggel a halványabb bőrszín a sikk.
Ami igazán hiányzik itt, hogy az öbölben -bár nagy valószínűséggel vannak korallok, a szinte állandő hullámzás miatt felkavart vízben gyatra a látótávolság. Ezért az öböl bal (keleti) oldalán úszom ki, egészen a nyílt tengerig, a látótávolság fokozatosan javul, valóban vannak itt korallok, de nem sok az igazi látnivaló. Közben egy-két helyen, kisebb öblökben, amelyek feletti sziklákon kisebb reszortok bungallói vannak szétszóródva kimászok a vízből. Utolsó, békés reszort itt a Freedom Beach, az ezt követő elhagyatott apró öbölben, amelyben a hullámok mindenféle szemetet vetnek ki a partra, kimászok a vízből, és a kókuszpálmás szűk völgyben felkapaszkodok a gerincre, ahonnan már mindkét irányban látszik a tenger, a túloldalon meredek sziklák, amelyeknek a nyílt víz méteres hullámai ütköznek. A gerinc nyergében vagyok, innen a gerinc mindkét irányban emelkedik, nyilván az egyik irányban van a kilátópont, amit fel szeretnék keresni, de a sűrű aljnövényzet miatt egyszál úszónadrágban ez most innen megközelíthetetlen.
Andri még mindig élvezi a semmittevést, ezért egyedül indulok a délre néző öblünk jobboldali (nyugati) kiszögelése mentén, kezdetben vízben, majd a Viewpoint reszort virágos kertjén keresztül gyalog vágok át a szirtfokon a sziget nyugati oldalának legdélebbi részére. Az Orchid Cliff bungallóknál lesétálok a partra, egészen a Moondance bungallókig. Még itt is elég nagyok a hullámok, de mivel út tűnik, hogy nem vezet az út, a következő párszáz métert úszva teszem meg az apró kiszögelés keskeny földnyelvén fekvő Tao Thong Villa-ig. A vízből még élénk hullámzás közepete kelek ki, ám az alig 20 méter széles homoknyelv túloldali öblében mintha más világba cseppennék: szinte fodrozatlan víztükör fogad, csodás 10-15 métereres láthatósággal, gazdag korallvilággal, így a további párszáz méter megtétele a gyönyörű Had Sal Nual öbölig szinte fel sem tűnik. Itt döbbenek rá, hogy már annyira eltávoldtam otthonunktól, hogy nincs lekierőm ugyanezt a távot visszafelé is megtenni. Térkép ugyan nincs nálam, de azt már annyit néztem, hogy fejből tudom, innen északra már nem lehet túl messze a Jansom öböl, másfél évvel ezelőtti szálláshelyünk. Felkapaszkodok a hegyoldalra és az erdei ösvénnyen rekkenő déli hőségben kb. 20 percnyi energikus gyaloglás után ismerős vidéket pillantok meg: igen, ez a Jansom öböl, a tengeri cigányok által "üzemeltetett" lepusztult bungallóival - mégis mind foglalt, mert az öböl gyönyörű, és gyalog csak 10 percnyi sétára van a Mae Had kikötőtől. Újra bevetem magam a csendes tiszta vízbe, elúszom a kikötő felé a Sensi Paradise reszortig, ott egy csinos szőkétől megtudakolom az árakat -3100 baht/éj, ezt nem nekünk találták ki- majd a szemmel láthatóan féltékeny férjét eligazítom, merre van a vízalatti hajóroncs, amire egyedül nem sikerült rátalálnia. Ekkor 1/2 1 van, ez még oké, kettőre vagyunk bejelentkezve masszázsra, és már "csak" 2,5 kilométert kell visszagyalogolnom Chalok Ban Kao-ra. A hosszú poros úton elég furcsán néznek rám, t.i. az egy szál úszónadrágon, búvárszemüvegen és pipán kívül más nincs nálam. 1 órára visszaérkezem, Andri is éppen ekkor jön ki az öbölből egyórás kiadós uszás után, van még bőven időnk zuhanyozásra, olvasásra..
Parallel masszálnak bennünket 2-től 3-ig, egész jól jön ekkor a szellő. Aztán elmegyünk gyümölcsökért, felhajtjuk az első itteni Changot, vissza a bungallóba, ami inkább egy ikerház fele szinte közös terasszal a szomszédokkal, aki eddig két gizda szemüveges német csaj volt, most meg egy klasszikus német-thai vegyespáros. A reszort étterme sajnos a phangani My Way után bőven hagy kivánni valót maga után, de azért még kísérletezünk.
Végre Andri is kipihente az utazás ill. átköltözés fáradalmait, így reggeli után együtt indulunk el gyalog öblünk keleti oldalát lezáró szirt felé, ahol egy kettős kilátással kecsegtető pont van. Sajnos az utolsó 100 méteren gyakorlatilag elfogy az út, így zergeként egyedül kapaszkodok fel a sziklás ösvényen ill. annak tetején tornyosuló sziklatömbökre. A kilátás valóban lenyűgöző, ezt a fotó távolról sem tudja visszaadni. Folytatjuk utunkat a sziget keleti oldala felé, ahol a szomszédos öbölbe szeretnénk eljutni. Ám túl korán ereszkedünk lefelé, és így egy korábbi, sziklás part fölé érünk, ahonnan ugyan szép a kilátás a Cápa szigetre meg a mellette fekvő, azonos nevű festői homokos öbölre, de fürödni itt nem lehet. Ko Tao-n itt találkozunk először (és utoljára) két magyarral, de azok sem "igaziak", mivel Németországból valók.
Visszafordulva rátalálunk a helyes útra, ám ott egy őrbódé áll, rajta "Entry 20 Baht" felirat, a bódéban viszont senki. A bódén túl 10 méterre egy kerítésfal, rajta egy bezárt kapu. A kaputól nem messze egy darab kerítésfal kidöntve, a kihullott téglák a túlodalon lépcsőszerűen felhalmozva, így viszonylag egyszerűen átjutunk. Egy gyönyörű, tágas, gondozott kókuszpálma ligetbe cseppenünk, a tenger felől hosszú ívelt homokos part, ez Aow Thien Ok, a Cápa öböl. Letelepszünk az egyik partmenti mangrove fa árnyékába, körülöttünk 5-10 méterenként sokan napoznak, nekünk "véletlenül" két csinos topless sellő mellett jut egy kis hely. Mivel nálunk van a hátizsák némi értékekkel, inkább felváltva megyünk be a vízbe. Amikor először jövök ki, a mellettünk fekvő egyik szép mellű és nem kevésbé szép arcú sellő megkérdezi, mit láttam a vízben. Röviden ecsetelem, mire ő: "és a cápakat nem?" Hú, rögtön izgalomba jövök, alig várom, hogy Andri kijöjjön a vízből. Bevetem magam újból, elúszom a lány által jelzett piros bojáig, egy pár percet körözök a 10 m-es mélység felett, és tényleg, egyszerre csak alattam két 1,5 méteres szürke cápa (black tip reef shark) jelenik meg, alul a hasukon fehér-fekete-fehér csíkozással, amely minta a hátuszonyukon is megismétlődik.
Mivel időközben elfogyott az otthonról hozott egyetlen "orvosságunk", az enyhén folttisztító ízű vodka, veszünk egy üveg Mekong whiskyt, ami viszont melegen nem annyira jó. Este csekély befektetéssel megoldjuk a problémát: a vegyesboltban veszünk egy kis poharat és a 7-Elevenben 10 bahtért egy kétkilós zsák jégkockát. Így szuper jól zárul a napunk.
Lehet hogy éppen az enyhe Mekong tuladagolás miatt Andri ma reggel nem teljesen fitt. Ezt kihasználva ismét nagyobb túrára indulok egyedül, megint gyalog, noha itt még a két kisgyermekes dán anyukák is robogóval járnak, csak én nem (Andri aggadalmaskodása miatt). A rekkenő hőségben vagy 4 kilométert gyaloglok, kezdetben aszfalton, később hegyen-dombon, végül úttalan utakon, mígnem leérek a keleti part sznorklizás szempontjából egyik legjobb öblébe, Aow Leuk-ba. Az öböl egyetlen reszortja előtt egy tábla, hogy a privát terület csak a vendégeknek van fenntartva, emiatt hülye fejjel az oldalsó part szikláin mászkálva haladok tovább óvatosan. Ez sem csúszik, ez sem, puff - ez csúszott, elvágódok, jujj ez fáj! Egy ideig fekszem a sziklákon, szerencsére nem reccsent semmi, a fejemet sem vertem be, de jobboldalt fáj a levegő vétel, azaz megint sikerült valamelyik bordát kicsit megzúzni, nem nagy dolog, ezt a feelinget már a szörfözés kezdeti éveiben többször átéltem. De a bal térdem belseje is rendesen kapott, a bokacsontról is hiányzik egy darab bőr, hú de finom lesz ez majd a sós vízben... Összeszedem magam, talpra állok, és jóval óvatosabban haladok tovább, mert ezen a szakaszon olyan erőteljes a hullámzás, hogy esélyem sincs arra, hogy a vízbe úgy jussak be, hogy egy hullám vissza ne vágjon a sziklákra. Az ijedségre iszom egy kis vizet - az idefelé vezető úton találtam az út mentén egy másfél literes ásványvizes palackot, a zárja sértetlennek tűnt, most látom, hogy nem az, csak szorosan van meghúzva. Közelebbről megnézem és megszagolom, tisztának látszik, úgy döntök, hogy egy esetleges -de távolról sem biztos- gyomorfertőzés jóval kisebb kockázat a kiszáradásnál.
Végre találok egy helyett, ahol egy a vízben egy kisebb sziklacsoport mintegy előfalat alkott a parti szikláknak, e mögé némileg csillapodva érkeznek a hullámok, itt van esély a biztonságosabb vízbe jutásnak. Visszatekintve a part feletti növényzetre még valami karakaterisztikus jegyet kell megjegyezni, hogy az ember a víz felől is lássa, merre kell keresni majd a kiutat. A nagy hullámok ellenére a láthatóság az eredendően is tiszta vízben jó, teljes pompájában látok egy, a barlangját elhagyó egyméteres murénát, hatalmas, 60 centis papagájhalat, számos egyéb, tarkaszínú halat és egy hihetetlen mintázatú, foszforeszkáló színekben játszó szájú óriáskagylót (giant clam).
Párszor kijövök a sziklákra egyet szusszanni, de a végén nem kockáztatom meg, hogy a sziklákon tegyem meg a visszautat is. Mindenestül kiúszok a homokos öböl felé, ámde a végső pár métert itt sem könnyű megtenni, mert a sekély vízben sűrűn fekszenek emberfejnél kicsit nagyobb méretű, csúszós kövek.
Úgy döntök, hogy a visszaúton rövidítek. Ez itt ugyan magával hordozza az eltévedés kockázatát, valamint azt is, hogy az út igaz rövidebb lesz, de sokkal rosszabb és meredekebb. Mind a három kockázati tényező bejön, de nem bánom meg, cserébe változatosságot kapok, és még így is hamarabb érek vissza. Éppen ideje, a nagy melegben az ivóvizem már elfogyott, ujjaim és a kézfejem annyira bedagadt, hogy már nem tudom a kezemet ökölbe szorítani.
Visszatérve a Tropicana-ba, délután jól elbeszélgetünk Chaiwat-tal, a kínai származású tulajjal, aki mellesleg Phanganon született, eredetileg Lim-nek hívták, de a thai törvények nem engedik polgáraiknak, hogy idegen vezetéknevük legyen, ezért Thurasakul-ra thaiosított, ami -ha jól értettem- sikeres üzletembert jelent. A közelünkben itt is építkeznek, egy kisebb alapterületű, kétszintes épületet, aminek alsó szintje egy közös zuhanyozó lesz pl. azon vendégek részére, akik már kicsekkoltak a szobájukból, de még nem utaztak el, a fenti rész pedig egy újabb bungalló lesz. Az itteni, cölöpökön álló házak építése láthatóan egységes technológiát követ: 6-8-10 mm-e vasdrótókból elkészítik a pillérek zsaluzatát, amit a kiásott gödrökbe beállítva, azokra 200 mm-es csatornacsövet állítva kiöntenek betonnal. A nagy meleg ellenére a "munkahét" nem ötnapos, hanem ennek pontosan duplája, a munkások tíznaponként kapnak fizetést és egyetlen nap pihenőt. Maga az építkezés költsége a szárazföldihez képest Phangan-on 10, Ko Tao-n 20 százalékkal magasabb, mert szinte mindent (cement, kavics, fa, vas) a szárazföldről kell hajóval hozatni.
A Tropicana idén nyáron lesz 9 éves, szépen karbantartott reszort, odafigyelő személyzettel, egyénenkénti szimpátiáink viszont megoszlanak, mert már képesek vagyunk megkülönböztetni a természetes kedves mosolyt a vendégnek kijáró konstans vigyortól. A fiatal pincérgyerekkel megpróbáltam az elsőnapi afférunkat emberségesen lerendezni, az egyik kiszolgálás alkalmával kézfogásra feléje nyújtottam a kezemet, amit ugyan elfogadott, de mindvégig tüntetően udvariatlanul szolgál ki bennünket, másokat viszont nagyon is barátságosan. Szerencsére van egy másik, nála idősebb fiú, aki éppen ellenkezőleg, rendkívül udvariasan, néha szinte zavarba ejtő alázattal szolgál ki minket.
Ismeretlenbe indulva az embernek kell egy kicsit kockáztatnia. 11 órakor gyanútlanul indulunk el a tegnapi Cápa öbölbe azzal, hogy a térkép szerint onnan már csak egy köpésnyire lehet Had Sai Daeng (Piros homok), a következő öböl. Amikor a Cápa öböl végén megkérdezünk egy thai manust, hogy merre tovább, egy kicsit hitetlenkedve néz ránk, de azért a homokba lerajzolja, hogy egy betonúton (kb. 2 m széles) menjünk egy darabig, majd ne az első, hanem a második leágazáson térjünk le jobbra.
A rekkenő déli hőségben indulunk tova, meredek és igen rossz úton felfelé, amely egyre inkább a sziget belseje felé húz, rajtunk kívül sehol senki. Kb. félórás kapaszkodás után egy kilátópontra érünk, az öböl már mélyen alattunk van. Az árnyékos pihenőhelyen kissé felfrissülve megyünk tovább, egyszerre csak velünk szemben egy idős kopasz bácsi ereszkedik le a lejtőn motoron, artisztikus, ám óvatos bátorsággal a csúszó kavicsokon (már említettem, hogy itt MINDENKI vezethet motort, csak ÉN nem), nem sokkal mögötte tipeg a felesége (svédek). Mondjuk nekik, hogy az előttük álló, öbölbe levezető út nagyon veszélyes, egyben érdeklődve, hogy nekünk még mennyi van hátra Hat Sai Daeng-ig. A néni erre öszecsapja kezeit, mondván, hogy ők tévedésből először arra mentek, de ott borzalmas az út és emiatt visszafordultak. Hát ebben a pillanatban egy ideig fontolgatjuk, mitevők legyünk, de dolga végezetlenül visszafordulni sincs lelkierőnk. Folytatjuk tehát utunkat, hamarosan halljuk a motort visszafordulni, ők ezt is feladták. Mi meg csak megyünk tovább, az egyik helyen Andri megcsúszik és elesik, még szerencse, hogy neki sem lesz néhány térd- ill. tenyérhorzsoláson kívül komolyabb baja. Elérjük az öbölbe vezető útelágazást, ekkor egy taxi áll meg mellettünk, a platón egyetlen szőke leányzóval. "How much?"-kérdem a taxist -"200 baht" -gebedj meg, ez még Andrinak is sok, akkor inkább gyalog megyünk. Hamarosan találunk egy útmenti söntést, iszunk egy liter hideg vizet, 500 Bahtossal fizetnék, de nincs visszajárójuk - nem baj, majd visszafelé megadjuk. Még egy ideig kapaszkodunk felfelé, áthaladunk egy gondozott pálmaligeten, felérünk a hegytetőre, csodálatos a kilátás, mélyen alattunk a Cápa sziget. A végső, öbölbe levezető szakasz meredeksége azonban minden képzeletet felülmúl. Tanácstalanul topogunk egy pillanatig a tetején, szögmérő ugyan nincs nálam, de hogy 45 fokhoz (sátortetőhöz) közeli, az biztos, mert csak oldalazva tudunk lefelé menni, úgy, ahogy a sielők a havas lejtőn felfelé. Összesen mintegy kétórás menetelés végén leérünk a partra, újra totál szomjasan, még szerencse, hogy lenn vannak a New Heaven bungallók és egy hozzájuk tartozó kajálda.
Küzdelmünk azonban nem volt hiábavaló, a végállomás minden várakozáson felüli. Egy csodálatos, békés kis öbölbe jutunk, ahol nincs több egy tucatnyi embernél. Gyorsan megiszunk két jéghideg szódát, majd fel a sznorklit, be a szinte tengerszem tisztaságú vizbe. A látottak minden szenvedésért kárpótolnak, tegnap Andri még ódzkodott a cápákkal való találkozástól, ma egyszerűen nem lehetett nem látni őket, szószerint nyüzsögnek alattunk, van amikor öt percen belul ötöt is látunk. De sok más, csodálatos színű és méretű, békés és veszélyes kinézetü vad ragadozó halat egyaránt. Kisebb megszakításokkal háromszor megyünk be a vízbe, majd jót ebédelünk, itt is kipróbálom a massaman curryt, jóízú, bőven van benne csirke és a krumpli végre puhára van főzve, itt viszont az ananász és a bab hiányzik, utóbbit földi mogyoró hivatott pótolni. Ebéd közben az étterem melletti kis tavacskához odalép egy helyi, kivesz valami alig láthatót és felénk nyújtja. Közelebb hajolva látjuk csak, hogy egy néhany milliméter nagyságú béka!
Már röviden megérkezésünket követően megnyugodva tapasztaljuk, hogy visszafelé nem kell az egész torturát mégegyszer végigcsinálni, mert a kajáldában egy "Boat time" táblácska függ, amin az áll, hogy "17 p.m. to New Heaven Resort", ami a Cápa öböl melletti sziklákon áll. Így csekély 20 baht/fő-ért simán visszajutunk oda, ahonnan már "csak" néhány tucat lépcsőt kell felmászni a sziklák tetejére, majd kb. fél kilométert menni hazáig, viszonylag civilizált úton.
Visszatérés után jól esik egy kis lazítás, vacsorára már csak egy-egy ananászos ill. banános palacsintához van kedvünk, meg egy eper shakre Andrinak és egy big Changra nekem. Az esti netezés után megint bemegyünk a CD boltba, mert újból finom zene szűrödik ki. Most egy Katie Melua lemezt veszek, és miközben válogatok, a roppant helyes kis eladónő, aki mellesleg láthatóan a terhesség előrehaladott állapotában van, büszkén mutogatja, hogy már mennyi kis színes állatfigurát horgolt születendő kislányának.
Ámulunk kézügyességén, erre elővesz egy sárga szívószálat, ide-oda hajtogatja, köt rá egy-két csomót, ollóval megstuccolja és íme: egy hal kerekedik belőle, amit odaad Andrinak. Várjunk, mutatja, én is kapok valamit: most egy kék szívószálat vesz elő, némileg bonyolultabb műveletek következnek -az eredmény pedig egy egy helyes kis rák! Eredetileg egy thai CD-t szerettünk volna venni, de nála csak nyugatiak vannak, thait a 7 Eleven-ben árulnak. Megyünk aludni, mert holnap egy kicsit korábban kell kelnünk, megyünk a "szokásos" sziget körüli hajós-sznorklis kirándulásra.
A reggelinél felfigyelek egy addig nem látott, hatalmas termetű amerikai leányzóra, aki végül velünk jön a mai hajókirándulásra. Már a taxiban, útban Mae Had felé beszédbe elegyedek Amyval, aki megjárta és nagyon dícséri Myanmart, megadja honlapjának webcímét, ahol megnézhetem az utazásai során készült képeket. Mae Had-ra érkezve az egyik búvárközpontban felvesszük az uszonyokat, lemegyünk a kikötőbe, és szokás szerint két hajón áttranszferelve a molóról (ez távolról sem egy veszélytelen művelet), végre letelepszünk a "mi hajónkba". Kisvártatva közlik, hogy ez mégsem a miénk, na másszunk újra át a két közbülső hajón a mólóra, és két másik hajón át (miért éppen a miénk állna a móló mentén?) gyerünk ismét egy harmadikra. Az egyik ilyen átszállás csaknem tragédiába torkollik: Amy megcsúszik, és őrült sikoly közepette bezuhan a két egymásnak dörgölőző, himbálódzó hajó közötti résbe. Iszonyú látni, hogy csak a keze lóg ki, amelyet az utolsó pillanatban két kis vézna thai halászfiú éppenhogy csak meg tud tartani, azonban a mázsa körüli testet nem bírják feljebb emelni. Akkor odaugrik egy izmosabb fehér srác, és ezzel együtt már kihúzzák a szerencsétlent. Amy enyhén sokkos állapotban kerül a hajóba, szerencsére egy-két horzsoláson kívül nagyobb baja nem esik, és az út folyamán lassacskán magához tér.
Maga a hajókirándulás a másfél évvel ezelőttihez képest sok újdonságot nem hoz, ugyanazokban az öblökben állunk meg, kivéve Laem Thian-t, egy kis öblöt a keleti part közepén, ahol annyi cápa nyüzsög, hogy szinte nincs olyan pillanat, amelyben egyet sem látni, viszont van olyan, amikor EGYSZERRE hat-nyolc is a látóterünkben van, a kicsi egyméteresektől a két métert valamivel meghaladókig. Nagy élmény! Mivel most uszonnyal hajtom magam, lemerüléskor a szabaddá vált egyik kezemmel be tudom fogni az orromat és kiegyenlíteni a dobhártyára ható külső víznyomást. Egy-két erőteljesebb uszonycsapással így simán lemegyek 6-8 méter mélyre.
10 évvel ezelőtt Korfun vásárolt kedvenc pólómat hülye fejjel a hajó árnyékot adó tetőjének keresztrúdjára terítem, mire a harmadik öbölbe érünk, már hűlt helye van, a menetszél befújta a tengerbe. Ez legyen a legnagyobb baj, ami ezután ér. Az ír lányon kívül egy svéd sráccal cserélünk úti tapasztalatokat - ők már decemberben indultak és három hónapra jöttek DK Ázsiába. Meglepetésemre Thaiföldet tartja a legdrágábnak - Kambodzsát, Laoszt és Vietnamot ajánlja. Meglátjuk.
A sziget északi végében, Aow Mamuang-on (Mangó öbölben) felhozok úgy négy méterről egy nemrég lepattintott, tenyérnyi méretű osztriga ház egyik felét (a másik szorosan a sziklához van nőve), remek hamutartó lesz otthon belőle. A kirándulás záróakkordjaként szánt Koh Nanguyan szigethármast és az azon belüli elrugaszkodott italárakat már egyszer megtapasztaltuk, úgyhogy ezúttal inkább a kívülről is elérhető Japánkert merülő helyhez indulok sznorkelezni. A napszúrás enyhe tüneteivel érek vissza, túl sokat voltam napon, lüktet a fejbúbom. Gyorsan elsötétítek, lefekszem, a hideg szerencsére nem ráz ki, estére a fejem is rendbe jön, csak totál elfáradtam, valószínűleg az uszonnyak köszönhetően az öt meglátogatott helyszínen összességében több kilométert is leúsztam.
Pihenéssel töltjük a délelőttöt, délután viszont nincs tovább maradásunk: határozatlan céllal gyaloglunk be tágas öblünk sekély vizébe, majd a közelebbi, nyugati szirt felé vesszük kifelé az irányt. Kiérünk az öbölből a nyílt tengerre, a hullámzás nem túl erős, áramlatot nem érzek, de biztos ami biztos a sziklás parthoz közel haladunk tovább. A láthatóság a kezdeti zérusról rohamosan növekszik, és a látnivalók is egyre érdekesebbek: újabb salátaszerű, szürkéskék és barna korallok és temérdek apró, élénk, kék színben fluoreszkáló hal. Mindez nekem is új, hiszen 4.-én a szirten gyalog átvágva éppen ezt a partszakaszt kerültem el. Az Aow Kul Jeua-beli Moondance bungallókig úszunk el, és mivel tudom, hogy a következő 2-300 méteren a homogén korallerdőn kívül nincs nagyobb látványosság, inkább visszafordulunk és mégegyszer végigcsodáljuk a néptelen sziklás partszakasz érintetlen világát. Visszajutva Chalok Ban Kao öblébe a víz már annyira alacsony, hogy lábtempó nélkül sem jutnánk ki a végén anélkül, hogy az éles korallok be ne irdalnák a hasunkat, ezért az öböl bejáratához közeli Had Sal Chao-n kiszállunk a vízből, és a maradék 400 métert a partmenti homokban ill. cölöpökre épített keskeny beton stégen tesszük meg.
Este a Tropicana kerítésen kívüli reprezentatív külső éttermében telepszünk le, aminek étlapja és árai meglepetésünkre teljesen egyezőek a sokkal szerényebb színvonalú belső étkezdéjével. A szimpatikus pincér fiúval ajánltatok valamit, jelezve hogy thai és halas legyen, így remek sült halat eszem édes-savanyú mártással, Andri meg szintén egy pikáns szószú csirkét pirított kesudióval. Frissen csavart jégkockás gyümölcslével ill. 7 decis Chang-gal, borravalóval együtt mindez 1600 forintnyi Bahtba jön.
Vacsora után elmegyünk egy kis csevelyre a CD boltba. A bájos kismama -amint meglát- rögtön felpattan, maga mögé nyúl valamiért és mutatja, hogy nyissam ki a tenyeremet, majd belerak két "nagyobb" (alig több mint 1 cm-es) és egy feleakkora, papírból, origamiként hajtogatott teknőst. "Hálából" veszünk Andrinak egy bokaláncot - 20 Baht az ára... Már tegnap óta játszom egy gondolattal, úgy érzem, ez most egy jó alkalom, hogy beavassam őt ebbe. Már több mint egy éve készítek egy thai-magyar elektronikus hangos szótárt, közel 40 ezer bejegyzéssel, amiből azonban csak mintegy nyolcezerhez van meg eddig a hangminta. Szükségem lenne valakire, aki felmondaná a hiányzó 32 ezret, és úgy látom, hogy Siriwan erre alkalmas lenne. Szegény -bár némileg tud angolul- nagyon riadt képet vág, amikor először próbálom elmagyarázni, mit is szeretnék tőle, de úgy látom, hogy harmadszorra megérti.
Ma sem tétlenkedünk, beszongtheózunk Mae Hadra, a kikötőbe, ahol először végignézek egy két könyvesboltot annak reményében, hogy most már nagyon elhasználódott, de igen részletes térképünk helyett veszek egy másikat. Ezután északnak fordulva végigsétálunk a 2 km hosszú Sairee parton (természetesen megint az 50 fokos déli hőségben), közben be-be ülünk egy kis hideg piára az útmenti csehókba. Délután elmegyünk nosztalgiázni a kikötőtől délre, a Jansom öbölbe, ahol 2004 nyarán töltöttünk négy napot. A tengeri cigányok által "üzemeltetett" reszort most is lepusztult, de a tulajt ez láthatóan nem érdekli, mert az öböl van annyira szép, hogy így is tele van az összes bungalló. Koralldarabkákat gyűjtögettek a parton, elsznorkelezek a Three Rocks formációig, alattam búvárok egész hada nyüzsög. Vacsora a korábban inkább reggelizőként használt Puk's Thai Kitchen-ben, naplemente fotó a kikötőben, taxival vissza Chalok Ban Kao-ra. E-mail haza, CD bolt -Siriwan újabb alkotásainak megtekintése, jég tripla whiskyvel.
Mai napunk végül nem egészen úgy alakul, ahogy elterveztük, de így is nagyon jó. Ugyanis hiába zergézünk le délben 131 lépcsőt a New Heaven Resort alatti sziklákon és várunk a 12:30-as csónakra, ami elvinne a csodálatos Hat Sai Daeng-re, nem jön semmi. Úgyhogy legalább egyet sznorklizunk a magányos kis öbölben, majd átvonulunk a közeli Cápa öbölbe. Jót eszünk az öböl távolabbi sarkában levő Shark bay Restaurant-ban (pad thai w. shrimp), a vízben ismét látunk egy-két cápát, a parton szedek néhány kagylót.
Este ismét a Tropicana külső vendéglőjében eszünk, ennek szakácsa lényegesen ízletesebben főz. Vacsora után benézünk a CD boltba Siriwanhoz, aki ugyan csak július végére várja a kislányát, de ehhez képest már igen előrehaladott állapotban van. A születendő kislánynak már egy egész zsákra való apró kis állat figurát horgolt, meg egy kétrészes fürdőruhát, aminek a felső része két diónyi kis szövetdarab. Bejelöltetem a térképen, hogy hol lakik és megbeszélem vele, hogy holnap csinálunk egy próbafelvételt.
Reggeli után, amíg Andri hajat mos, elmegyek Siriwanhoz a CD-boltba, elmagyarázom, hogyan szeretném elkészíteni a felvételt, majd a Koh Tao térképén található 30 szavas szószedetet felmondatom vele a PDA-ra. 61,3 másodperces felvétel keletkezik, azaz óránként elvileg majdnem 1800 szót lehetne rögzíteni, 32000 szóra nettó min 18 órára lesz szükség. Megkérdezi, hogy akkor most el is kezdjük, jót mosolyogva megnyugtatom, hogy mindezt nem most akarom, még be sem fejeztem a szótár írott részét, lehet hogy egy, lehet hogy két év múlva, ahogy a sors hozza, hogy újból ide vetődjünk. Eközben elgondolkodom: a három évvel ezelőtti első nagy utazásunk megismételhetetlen álomnak tűnt, ma pedig olyan természetesnek veszem, hogy még visszajövök, mintha csak a szomszédba mennék. Tény, hogy nagyon jól, és egyre otthonosabban érezzük itt magunkat.
Utolsó Koh Tao-i napunkon nem kockáztatjuk a csónakra való újabb, bizonytalan várakozást, ehelyett -kihasználva Andri jó kondicióját- elindulunk arra a kirándulásra, amit márc. 4.-én egyedül tettem meg, azzal a különbséggel, hogy a távoli Had Sal Nual öbölből, ahonnan egyedül nem volt lelkierőm visszajönni, most úszva jövünk vissza ugyanazon az útvonalon. Nagyon jók a látási viszonyok, ennek köszönhetően két kékfoltos tüskés ráját is látunk, az egyik hosszban majdnem eléri az egy métert, ezenkívül találok egy gyönyörű kaorit is. Viszünk magunkkal némi pénzt, így a visszaúton a Moondance bungallók kajáldájában eszünk egy csirkét osztriga mártásban ill. egy kétemeletes sonkás-tükörtojásos szendvicset.
Estefelé elmegyünk a 7 Elevenbe, Andri szeretne Siriwan születendő gyermekének valami apró ajándékot venni, hiába mondom, hogy itt ilyeneket nem árulnak, az angolul nemigen tudó eladóknak ismételgeti az "áj vánt számszing fór a szmól béjbi" mondókáját. Senki nem érti, hogy mi a fenét akarhat, rövidesen már az üzlet egész személyzete vele foglalkozik, én meg az egyik gondola mögül kuncogva figyelem a fejleményeket. Végül azért az egyik kislány csak ráérez Andri szándékára és a kozmetikai cikkek felé irányítja, ahol valami baba tusfürdőt talál, mire mindenki megnyugszik.
A Tropicana külső éttermében fejedelmi édes-savanyú halat eszem, Andri a tegnapi rántott halam módjára elkészített csirkét rendel. Erről jut eszembe: már három hete vagyunk itt, és még egy árva szót sem hallottunk a madárinfluenzáról... Mit mondjak, nem hiányzik, mint ahogy Gyurcsány, Orbán még az a sok maszlag sem, ami otthon a médiából nap mint nap ránk zúdult.
Vacsora után a szomszédos asztalnál ülő két fiatal német páros egyikének bájos fekete lánykája felénk fordul és angolul megkérdezi: "ez magyar, amit beszélünk?" A kislány félig lengyel (szóval ugyanúgy "európai" mint mi), nagyon szereti Pestet, úgyhogy ezután még több mint egy órát beszélgetünk, az "echte" német fiú partnerek láthatóan unják, de türelmesen viselik. Bár ők is kedvelik Thaiföldet, elmesélnek egy riasztó történetet, ami velük esett meg a BKK-Krabi VIP-es buszjáraton. A klímás busz légterébe a thaiak az éj folyamán valamiféle altatógázt fújtak, és utána az alvó utazókat (mind külföldiek) kirabolták. Megérkezéskor -mielőtt még bárki rájött volna, hogy hiányzik a pénze- gyorsan leszállították a buszról és a busz azonnal elment. Tehát figyelem: csak olyan busszal javasolt menni, amin thaiak is vannak, azokkal ezt nem merik megcsinálni!
Eljött a pakolás ideje, holnap továbbutazunk Samuira, harmadik, és egyben utolsó állomáshelyünkre. Könyveink örvendetesen fogynak, a helyi szokás szerint elolvasásukat követően leadjuk őket a reszort könyvespolcára, helyükre a kagyló- és csigaházak ill. koralltörmelék kerül. Kifizetem a szállást, 4400 Bahtot, szinte hihetetlen, kb. 22 ezer forint kettőnknek 11 éjszakára egy tiszta, kiváló ágyminőségű, mindenütt csempézett, fürdőszobás, angol vécés, teraszos házikóért (na jó, klíma és meleg víz nem volt)!
7-kor ébresztő, gyors reggeli, búcsú a személyzettől. A búcsú reggelinél átadnak nekünk egy kis nejlon csomagot azzal, hogy ezt valaki számunkra adta le. Persze Siriwan volt, aki a tegnapi búcsúnk után még legyártott több mint egy tucat szívószálas állatka figurát, amit egy-egy cérnára fűzött fel. 9-kor többedmagunkkal bevisz a Tropicana platós kisteherautója ingyen a kikötőig, ahol már rengetegen várnak a Lomprayah katamaránjára. Azt hiszem, hogy most megyünk velük utoljára, mert amikor Phanganról idejöttünk, még az indulás előtt rábeszéltek, hogy vegyem meg egyben a retur jegyet is, mert akkor fejenként 100 Bahttal jobban járok (a tavalyelőtti árakra emlékezve ez hihető is volt). Aztán itt Tao-n kiderült, hogy a "kedvezményes" árnál még 50 Baht-tal olcsóbb lett volna, ha itt vesszük meg a jegyet. Arról nem is szólva, hogy a nem kevésbé jó és gyors Phangan Criuses 280 Bahtért, azaz fejenként még 120 Bahttal olcsóbban adja a jegyet, igaz, hogy ehhez nem jár Samuin transzfer a reszorthoz ill. a reptérre.
Átváltom a vouchert hajójegyre, megkapjuk a színes öntapadós matricát a pólónkra, ennek alapján azonosítja be a hajó személyzete, kinek szól a jegye Phanganig, és kinek Samui-ig. Elszorult torokkal hagyom el Ko Tao-t, igazán felejthetelen 11 napot töltöttünk itt. Samuira átérve csak ámulunk-bámulunk, alig tudunk ráismerni a másfél évvel ezelőtti állapotokra. Hatalmasra dagadt a forgalom, egyik autó éri a másikat, megjelentek a taxis hiénák, eltűnőben vannak a bungallók ill.az egyszerűbb reszortok, helyüket szuperdrága luxus Spa-k ill. angol, német, svéd, stb. nyugdíjasoknak szánt hatalmas garzonházak, szinte lakótelepszerű építkezések veszik át. Nyomul be a külföldi tőke, a benszülöttek pedig minden tekintetben kezdenek kiszorulni.
Bungalló foglalásunk rendben van, egy korábbi építésű, de tágas, meleg vizes, tiszta kerti bungallót kapunk. Od, a tüsihajú köpcös Móka Miki, aki itt a pincér és mindenes ugyan napi 700 Bahtért akarja adni, de aztán az orra alá dörgölve az e-mailt, ami szerint 600-ban egyeztünk meg, beletörődik. 240 Bahtért eszünk mindketten egy Club szendvicset és hozzá egy szódát, majd a nagy hőségben elalélok a szúnyoghálós ágyban. Hogy azért ne herdáljuk el itt a hátralevő hetet, a kis pihi és úszás után felkerekedünk feltérképezni a lehetséges programokat. Elmegyünk a már korábban bevált irodába, ahol viszont már nem találjuk Roy-t, a volt tulajdonost, a szimpatikus perthi-t, aki elment Hat Yai-ba angol tanárnak, helyette most egy ugyancsak készséges, de távolról sem annyira rokonszenves Mike van, egy amerikai, aki megvette tőle az üzletet. Rövid érdeklődés után két programra fizetünk be: szerdára egy sziget körüli útra, amelyben a már látottakon kívül három (ill. nekem négy) új programpont is van (Andri nem akar elefánt trekkelni). A pénteki program viszont neki szól: ötfogásos vacsora a Siam Classic nevű helyen és utána hagyományos thai táncelőadás!
Nem alszom valami jól, a forgófejű ventillátor periódikusan az arcomba fújja a vékony szúnyoghálót, hajnalban pedig egy búskomor madár alapzajból élesen kihallatszó, fokozatosan erősödő vészfüttye zavarja álmunkat. Délelőtt úszunk egy párat a kánikulai Balatonra emlékeztető vízben, aztán a parton a nyugágyban az éppen soron következő könyvet olvasva percenként zavarnak a legkülönfélébb portékát kínáló árusok. Kezdem unni az udvarias, de nemleges fejbólógatást, visszamegyek a bungiba, egy A4-es papírra jó nagy betűkkel felírom, hogy "NO SHOPPING", majd a feliratot jól látható helyen, a nyugágyam végében helyezem el. A hatás nem is marad el, csak ép nem az, amit el szerettem volna érni. A nagy, piros posztóval bevont tablójú bizsuárus megáll előttem, olvassa a feliratot, elmosolyodik, de nem megy tovább. Megvárja, amíg felveszem vele a szemkontaktust, aztán huncutul kijelenti: "No shoping, just looking, o.k.?" Hát ezt persze én sem tudom lereagálni mosoly nélkül, de azért határozottan leszögezem: "No shoping, no looking, just reading, o.k.?" Azért jóban válunk el egymástól, mert valahányszor újra erre jön, megáll és elmosolyodik és valószínúleg a többi árusnak is elujságolta a találmányomat, mert ettől kezdve senki nem zavar.
Délben 100 bahtért betaxizunk a kb. 3-4 kilométernyire lévő Tesco Lotushoz. Először a Food Court különféle standjainál "Cash Card" rendszerben 125 Bathért degeszre esszük magunkat. (A Free House-nál, ahol lakunk egy reggelit nemigen úszunk meg 240 baht alatt, és még éhesek is maradunk.) Ezután végigjárjuk az áruházat, kinézek otthonra egy ízléses, tiszta fehér, háromlapátos mennyezeti ventillátort potom 850 Bahtért, de Andri nem hagyja, hogy megvegyem, mondván hogy nagy és nehéz a doboz. (Utólag, hazaérve nagyon megbánom, hogy hagytam magam lebeszélni, mert itthon úgy látom ilyen nem nagyon kapható, csak a lámpás, fonott lapátú, igencsak giccses kínai termék.) Az élelmiszer részlegben veszünk francia bagettet, margarint, chedar lapkasajtot, szőllőt, mert -mi tagadás- már egy kicsit kezd hiányozni a megszokott hazai koszt. Visszafele a taxis hiénák -látván hogy kiszolgáltatott helyzetben vagyunk 200 Bahtért akarnak fuvarozni és nem engednek az árból, így meg kell várni egy szongtheót, ami 60-ért visszavisz.
Ma van éppen telihold, a szomszédos Phangan szigeten lassan elkezdődik az egész éjszakán át tartó Full Moon Party. Mi már ezt egyszer kipróbáltuk, szép, hogy most pont a születésnapomon rendezik, de köszönjük, nem kérünk többször belőle. Én most úgy ünneplek, hogy veszünk Andrinak egy topot, meg egy Oil of Olaz krémet... :-)) Na jó, azért estefelé, a bophuti Fisherman Village-ban, útban az "ünnepi" vacsorára én is kapok egy szép Camel inget, majd az olcsó thai csehóban jégről kiválasztok egy félkilós halat, amit wokban hirtelen kisütnek és foghagymás-borsos mártásban tálalnak. Az est zaróakkordjaként veszünk egy zacskó jeget és megisszuk a maradék Mekongot.
Ellötyögjük a délelőttöt a parton, 11:30-ra értünk jön egy légkondis minibusz, bevisz minket egy chawengi irodába, ahol a kirándulás további résztvevőit, három amerikai hölgyet és két svéd házaspárt, nagyjából mindenki a mi korosztályunk, legalább "egyenszilárdságú" lesz a csoport. Közben kiderül, hogy a többiek mind a 6 órás 600 Bahtos kirándulásra fizettek be, csak mi ketten a 4-órás, 400 Bahtosra, amely mindössze egy nathoni shoppingolással rövidebb. Látom a zavart a rendezők arcán (ó de kellemetlen, hogy két embert külön kell hazahozni a sziget túlsó oldaláról), így "nagyvonalúan" felajánlom, egye fene, "végigszenvedjük" az egész programot, na persze ráfizetés nélkül.
Elsőnek a reptér közelében fekvő Wat Nua Naram hindu-thai templomegyüttest tekintjük meg, majd a közeli Big Buddha, a sziget fő látványossága következik. Átmegyünk Bophuton, délnek fordulunk, elmegyünk a Tesco Lotus mellett, megállunk a Chaweng és Lamai között többször megjárt kilátópontnál, majd a sziget délkeleti részén egy félreeső kókuszligetben megmutatják nekünk, hogyan szedik az betanított majmok a kókuszt. Kapunk kóstolót az eddig még soha nem tapasztalt, vaj puhaságú kókuszból, megisszuk egy nagy kókusz levét és 30 Bahtért veszünk egy -másutt egységesen 50-ért árusított- üveg kókuszolajat. Átrándulunk a Hin Ta, Hin Yai sziklacsoporthoz, mindenki bőszen fotózza nagyi és nagypapa kővé dermedt nemi szerveit.
Ezután útba ejtjük Wat Kunaramot, a harminc éve természetes halált halt és kiszáradás által (balzsamozás nélkül) mumifikálódott szerzetes még mindig "jó egészségnek" örvend, azaz állapota lényegesen nem romlott legutóbbi látogatásunk óta. Az udvaron felfüggesztett nagy gongot viszont most sem sikerül megszólaltatnom, megütve persze mélyen kong, de aki nedves tenyere középső ujja alatti bütykével jó ütemben ügyesen dörgölgeti a középen kidudoródó félgömböt, annak a gong egy jóval magasabb frekvencián befütyül.
Következik az általam leginkább várt attrakció, a Nanmuang I vízesés és közelében a 30 perces elefántolás, amely 450 Bahtjával önmagában többe kerül, mint az egész kirándulás együttvéve, de úgy érzem, hogy ez a pénz jó helyre kerül. Az elefánt hátára szerelt padra kényelmesen, egy rámpáról lehet beszállni. Egy fiatal fiú ül az elefánt nyakában, térdeivel ütemesen, de finoman rugdossa a négyéves nőstény füleit, miközben hatalmas "rűa" kiáltással biztatja az állatot. A folyó melleti ösvényen haladva velünk szemben, a meder sekély vizében tipikusan ötszemélyes formációk haladnak: apuka, anyuka és két szőke gyerkőc, elől a vezetővel. Én egyedül terpeszkedek a padon, erősen markolom a vaskorlátját, mert a pad -ugyan lassú ütemben, de nagy kilengésekkel- ide-oda inog-binog. Amikor mi is leérünk a mederhez a srác megfordul és felajánlja, hogy cseréljünk helyet! Húha, még jó, hogy megfigyeltem, mit kell csinálni, de nálam van a fényképezőgép is, ami ide-oda leng a nyakamban, biztos, hogy nem lesz baj? De ugye az életben mindent egyszer ki kell próbálni, már ott is ülök, kezemmel megmarkolom az elefánt fején dudorodó két zsírpúpot és "rűa", gyerünk! A srác meglepődik a hibátlan kiejtésen (nem sejtheti, hogy nekünk is van ám "ű" betűnk!), elindulunk a hatalmas kövekkel, sziklákkal, fatörzsekkel teli sekély folyómederben a vízesés felé. Egy két helyen megállunk, a fiú elkéri a gépet, és miután elmagyarázom, hogy az élesség beállításhoz először csak félig nyomja meg a gombot és csak aztán exponáljon, egész jó képet készít.
A csoport többi tagja közben elment vízesést nézni, az elefántolás után gyorsan fürdőnadrágra vetkőzöm, és még van bőven időm nemcsak megnézni, hanem kiadósan megfürödni a 20 métermagasból alázúduló hűs és ÉDES vízben. Nathonban végül mi shoppingolunk legtöbbet, a koszos kis kikötőváros bevásárló utcája a legutóbbi látogatásunk óta hihetelen módon felfejlődött, a kínálat ruházatban Chawengen is túltesz, több ízléses póló és Diesel strandnadrág akad horgunkra. A kirándulás ezzel véget ért, de még mindenkit hazafuvaroznak. Sajnos ahelyett, hogy Nathonból észak felé az alig 20 kilométerre fekvő Bophut felé indulnánk, visszafordulunk, és így 60 km megtételével, Lamait, Chawenget újból megjárva utolsó előttiekként kerülünk haza. Már nincs erőnk elmenni a 1,5 km távoli falusi étkezdébe, megesszük a Tescóba vásárolt maradék élelmiszereket.
Már több mint 11 napja nem esett az eső, legutóbb március 4.-én, de akkor sem sok, ma éjszaka viszont volt egy kiadósabb trópusi eső, persze reggelre ennek is már alig látszottak a nyomai. Reggel, nem sokkal pirkadat után kimegyek a partra, sejtelmesek a fények, az elvonuló felhőzet impresszív kontrasztú alakzatokat rajzol az égen, ebből még akármi lehet. A délelőtt változatosan felhős és napos, emiatt naptejezés nélkül kifekszem egész délelőttre meg kora délutánra a partra és egy kicsit leégek.
Késő délután bemegyünk szongtheóval Chawengre. A Samui Hot Club előtt megnyomjuk a kocsi csengőjét, és egy jó órát töltünk a háromszintes, fixáras, de ízléses és minőségi -főleg ruházati- árut felvonultató üzletben, amelyben ráadásul kártyával lehet fizetni. A legfelső szinten felfedezek egy pár kézifestésű indonéz didgeridoo-t, gyönyörű, hosszú, öblös végű darabok, igaz, hogy nem eukaliptusz fából vannak, de így legalább nem lesz túlsúly gondunk. És ami a legfőbb: potom 750 Bahtért, azaz kevesebb mint 4000 forintért, Sydneyben egy hasonló darabért 600 ausztrál dollárt, azaz 90 ezer forintot is elkértek!
A remek vételt rögtön megünnepelem a szomszédos vendéglőben egy literes korsó csapolt Chang-gal. Közben lágyan szól a Rolling Stones "You Can't Always Get What You Want" slágere, ami ugyan az iménti "nagybevásárlás" éppen cáfolja, de azért piszok jó. Visszafelé már keményebb alkudozás folyik a szongtheósokkal, az időközben bekövetkezett sötétedés után egységesen 150-ért akarnak visszavinni Bophutra, de mivel szinte egymás sarkában vánszorognak a túlzsúfolt chawengi bevásárló utcán, a negyedik végül megadja magát, és 100-ért elvisz.
Harmadjára is az olcsó halászfalu-beli kajáldába térünk be, itt is kipróbálom a massaman curry-t, itt sincs benne ananász sem bab, de a mártása jóízű és a krumpli puhára van főzve. A thai ételek is egy szempontból olyanok, mint bárhol másutt: ahány konyha, annyiféleképpen lehet elkészíteni. Azért most már határozott képem van arról, hogy a massaman curry tulajdonképpen a thai paprikás krumpli, persze csak átvitt értelemben.
Az egész napot végiglötyögjük a vízben, közben kipróbálok egy szörföt, de nem tetszik. A saját, stabil, 3 méteres deszkámhoz képest billegős, kicsi, mégis ormótlan, szinte ellipszis alakú, emiatt nagyon ide-oda ficánkolós. A svertjét meg nem akarom kitolni, nehogy véletlenül a sekélyebb vízbe érve eltörjem.
A holnap reggeli bophuti menetközbeni buszra szállásunkkal kapcsolatos, thai idegenvezetőnek küldött sms-re ill. e-mail-re nem jött válasz, a magyar idegenvezető mobilja hangposta üzenetünre van állítva, de ő sem válaszol, emiatt kissé aggódom, hogyan fogunk eljutni holnap hajnalban a Raja kompkikötőbe.
Délután nagyjából összepakolunk, estefelé elindulunk a Fisherman Village-be a Siam Classic étterembe, ahova korábban befizettük az táncos előadással egybekötött vacsorát. Valamelyik nap már benéztünk ide, elég lehangoló volt, hogy az egész étteremben egyetlen pár ült csak. Reménykedve, hogy pénteken talán több turista fog beülni - biztos ami biztos befoglaltam a színpadhoz legközelebb eső asztalt, arra hivatkozva, hogy Andrinak ez egyben születésnapi ünnepség lesz. Az étteremhez idő előtt érkezve látom, hogy már három asztal is foglalt, de a pincér nem feledkezett meg a foglalásomról. Az ötfogásos vacsora nem úgy néz ki, mint nálunk, a fogásokat ugyanis egyszerre hozzák ki, egyforma, tetővel lefedett, kékkel díszített kis porcelán bögrékben, így azt sem lehet eldönteni, melyiket melyik után kellene enni. Kicsit aggódom a mennyiség miatt is (mármint, hogy nem lesz elég), de végül ép megfelelő volt, igaz, hogy én hat bögre tartalmát ettem meg, mivel Andri halat nem eszik.
Vacsora közben a magyar idevezetőnek hagyott "ugye András, nem feledkeztél meg arról, hogy holnap kivételesen megáll és felvesz minket a busz Bophutban" hangposta üzenetre egy nyegle "találkozunk holnap reggel 6:30-kor a Raja kikötőben" sms jön. Erre visszaírjuk, hogy "mi tartjuk magunkat az eredeti megállapodáshoz, és ott várunk az út mentén", de erre válasz már nem érkezik.
A klasszikus thai táncokat 4-4 fiatal, eléggé tapasztalatlannak tűnő de lelkes táncos ill. táncosnő mutatta be, közben az járt a fejemben, mennyire színesebb, érdekesebb, lendületesebb volt a nyári, kétszer is végignézett borneói show.
Mivel a másnap reggeli kikötőbe jutás körüli bizonytalanság e pillanantban igen nagy, megkérdezünk egy ottani expat-ot, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy hajnali 6-kor az országút mentén várakozva taxit kapunk, mekkora a kockázat? "Elég nagy" -márhogy nem jön, feleli, ezért úgy döntünk, még most egy taxissal lebeszáljük a holnapi fuvart. A 7-Eleven előtt belebotlunk abba a terhes pincérnőbe, aki mindháromszor kiszolgált az olcsó thai étkezdében, elmondjuk problémánkat, mire kiderül, hogy a férje taxis. Elkezdjük megvitatni az árat, azt tudom, hogy korai ill késői időpontokban a fuvar többe kerül, meg a kompkikötő vagy 20 kilométernyire van innen, jó legyen 300, de aztán gyorsan módosítja 400-ra, ekkor a konyhás csajok még valamit odaszólnak neki, mire a mellette álló gyerekére mutatva mondja, hogy miatta legyen 500. Nem bánom, ennyiért még ugyan soha nem mentünk sehova, de holnap már úgysem kell több Baht, csak egyet kérek: egész biztosan legyen 6-kor a Free House-nál!
4:45-kor csörög a mobil, egy órával később viszem ki a hátizsákokat a bungallók előtti parkoló területre, ahová a taxit várjuk, de mivel kevesen tudják, merre van Bophuton a Free House, inkább kimegyek a főútra, hogy a taxit leintsem. Közeledik, majd el is múlik 6 óra, a taxi sehol. Kétségbeesve rohanok vissza a csomagokhoz, Andri is közben odaér, felmálházzuk magunkat és uzsgyi ki a főútra, AKÁRKIT leinteni, mert hiszen az idegenvezető ukáza szerint fél 7-kor a kompkikötőben kell lennünk (ebből arra következtetek, hogy a komp 7-kor indul). Az úton a hajnali szürkületben igen gyér a forgalom, jobbára csak egy-két motoros jön. Ekkor ellenirányban váratlanul lassít egy taxi, leintem, visszafordul, tisztázzuk, hogy hova akarunk menni, meglepően kevésért, 300 Bahtért elvisz. Gyorsan bedobáljuk a cuccokat, közben elviharzik mellettünk a "buszunk", rajta az idegenvezetőnkkel, kétlem, hogy nem vett minket észre.
Az idős söfőr meglehetősen komótosan vezet, Nathonig ugyan beérjük, sőt megelőzzük a buszt, de a söfőr váratlanul a nathoni kikötő felé veszi az útját. Először nem szólok neki, mert arra gondolok, hátha a városka belső forgalmát akarja cselesen kikerülni, de amikor a kikötönél lefékez, kétségbeesve ismételgetem, hogy "mai tí ní', azaz "nem itt", -a pofa egy szót sem ért angolul. Ő meg csak hajtogatja, hogy "minibat, minibat", nehezen fogom fel, hogy arra akar rávenni, hogy innen egy minibusszal menjünk tovább. Hát ez meg van őrülve, fél 7 már amúgy elmúlt, dehogy fogom most az összes cuccot a taxiból kipakolni és keresgélni, hol is van a minibusz. Gyorsan odahívok egy közelben ácsorgó fiatal srácot, megértetem vele, hogy mit akarok, ő meg thaiul elmagyarázza a taxisnak. Nem nagy lelkesedéssel, de végül a pofa visszaszáll a helyére és elindulunk az innen még vagy 8 kilométerre lévő kompkikötő felé. Háromnegyed hétre oda is érünk, éppen egyszerre a busszal. Átpakoljuk a nagy hátizsákjainkat a buszt kísérő szongtheó-ra, az idegenvezető érthetetlen módon begyűjti tőlünk az EGYÉNI repjegyeinket, a kilépési illetéket megés elvonul adminisztrálni. Közben elmúlik 7 óra, fél 8, komp még sehol. Végül 8 előtt pát perccel befut, a kompra menet egy thai jegyszedő kéri túlünk a jegyet, egy kis kényszermagyarázkodás jön, mivel az idegenvezető még a kompra szóló vouchert is elszedte. Végül 8 óra után elindulunk -ennyire "feszes" volt az ütemezés, ezért nem állhatott meg egyetlen percre sem Bophuton a busz, hogy menet közben felvegyen minket! Emberségből elégtelen, "tisztelt" idegenvezető!
Másfél órás békés hajókázás után megérkezünk Donsakba, beszállunk a kompról legördülő buszunkba és újabb másfél órát utazunk Surat Thani repterére. Itt derül ki, hogy "mire volt jó" a repjegyek beszedése: az idegenvezető "bevállalta" a beszállókártyák csoportos elintézésének fáradalmait annak fejében, hogy eközben a vészkijárat melletti tágasabb hely egyikét magának szerezze meg!
Elindulunk a repülőút első, Surat Thani - Dubai szakaszára, a sztuvik kedvesek, a kaja ismét bőséges (+5 dobozos Gösser!). Ámde Indiát átrepülve és az Arab félszigethez közeledve kapjuk a jelentést, hogy a Dubai reptér nem fogad leszálló gépet, mert ott pillanatnyilag homokvihar tombol. Ez baj, mert így ugyan egy órával korábban leszállunk és tankolunk az ománi Mascat-ban, de ugyanakkor tudjuk, hogy Dubai-t nem ússzuk meg, mivel ott is fel kell vennünk vagy 50 hazafelé igyekvő magyart.
Vagy egy órát várakozunk a gépen, míg megérkezik a dubai leszállási engedély, majd egy újabb órát repülünk Dubai-ba. Itt ismét kiengednek a tranzitba, most jóval hosszabb időre, mint idefelé. Budapestre több mint háromórás késéssel, 23 óra után érkezünk, nulla fokos hőmérséklet fogad, de az értünk kijövő szomszédaszony-barát szerint örüljünk, mert a legnagyobb telet megúsztuk.
A négyhetes -eddigi leghosszabb- tartózkodásunk a várakozásnak megfelelően kiegyensúlyozott arányban hozott új élményeket ill. kellemes pihenést egyaránt. Végre nem kellett a napokat állandóan számolni, mennyi van még hátra, jut-e mindenre bőven idő. Arról nem is szólva, hogy milyen jókor voltunk kint, olvasva az otthonról érkező "havas" híreket.
Jövőbeli terveink? - Egy biztos: Samuit már teljességgel kimerítettük és bár Phanganra és Ko Tao-ra is ez elmondható, e két kisebb szigetre a víz alatti látnivalók miatt még vissza szeretnénk többször is jönni. De mivel nem tudom, meddig bírjuk még a hátizsákos turistáskodást, legközelebbi cél Angkor ill. Koh Chang és a környező szigetvilág, ahol még egyszer sem voltunk. És ha még mindig lesz elegendő energiánk és pénzünk, akkor irány Myanmar és Vietnam, amit még nem leptek el teljesen a turisták.
